Utazás Vulgáriába

2010 augusztus 7. | Szerző: nos |

      Okádtam. Nem emlékszem mit ittam, pláne a miből is mennyit… de az pontosan megvan, amikor elkezdtem hányni. Nagyon szomorú lettem, szégyelltem is magam.

    A legkedvesebb piros pólómat hánytam össze, minden életörömöm legújabb szimbólumát, a ruhadarabot, amiben Attilát vártam… aki éppen olyannak képzelt, mint amilyen akkor este voltam… és akinek nem kellek, pedig előtte egy egész hónapig nem aludtunk, mert zenét hallgattunk neten és húztuk egymást, megbeszéltük a sörkollektort, a szélerőművet… szélmalomharc volt. Vannak, akik Don Quijote-ként tudnak csak élni, én úgy tűnik, hányok ettől.

    Közben olvasom, más miként öli a sztereotípiákat: fennen hirdeti, hogy ő bizony kurva, és élvezi. Végülis jobb egy fokkal, mint mikor a helyi pártlapban azon pityergünk, mennyire szomorú is Ikszipsz Ilonka sorsa: naphosszat áll az út szélén, és baszás közben kisiskolás fiára gondol. (Szegény gyerek.)

     Megint csak lúzer vagyok, aki pirul, mert ámokfut, lefekszik a volt pasijával- az egyikkel csak, nyugi!-, sőt repes a szíve is, hogy újra szeretője lehet annak az orvosi esetnek… közben levelezik a szőke herceggel is, aki olyan mint egy kedves Walt Disney-hős, pont olyan szögletes is néha…

   Nálam ennél kevesebb is nyomós ok egy újraindításra… pedig erőteljesen testi beállítottságú, álszent önimádó vagyok, aki nem kevésbé önző, ráadásul törekszem a belső békére… aminél zűrösebb kaland nincs, ha az ember beszari és pozőr. Most elutazom Vulgáriába, de ígérem rózsaolajjal térek haza.