Áldás vagy átok?

2010 augusztus 24. | Szerző: nos |

     Ismertem egy fiút, Dzsinninek hívták. Engem Katagocsinak. Akkoriban macskát ettünk egy Wigner Jenő nevű kollégiumban a szerelmemmel, bár ő talán nem is evett… a cigarettát is úgy kellett a szájába nyomnom, amolyan megnyomorított jó fiú volt szegény, talán életében nem evett macskát mustáros pácban. Végül nem is rúgták ki a kollégiumból, és nem kellett mennie Tibetnek meg Öcsinek sem- ő volt egyébként a kiváló gourmet, aki az emlékezetes vacsorát elkészítette.

   A macskaevés nem dicsőség. Elítélni sem nagy kunszt. Mi számít elfogadhatónak, hol a határ? Merre vágtat a paripa, amelynek hátán állítólag hivatott vagy nyargalni a végtelenbe? Mire való az intelligencia, egyáltalán mi számít annak? Ha jobb vagy az átlagnál, tarthatsz-e szeretőt, lehetsz pornószínésznő, alkoholista buszsofőr, aranykalászos gazda, hajszolt menedzser…? Mentség-e bármire?

     Dzsini sokat ivott mindig a Rubofenre, és olyankor arról mesélt, mennyire boldog lehetne, ha ő is hintázhatna egész nap, mint az a fogyatékos kisfiú a kertszomszédjuknál. Szerette nézni, ahogy a hinta lendül, s a törékeny test békésen lebeg egy nyálas kis mosoly örökkévalóságában.

      Én látom az anyját is, és látom a saját anyámat. Sohasem voltam boldog, pedig gyakran kifolyt a nyálam. Ha eldobom, amit tanultam és belémneveltek, ha hintázom egyet én is, vajon rám mosolyog-e az örökkévaló?