A pasim alfahím, én félig fiú vagyok!
2010 augusztus 28. | Szerző: nos
Részemről mindig is fájt az aszimmetrikus arcberendezésem, különösen füleim szeszélyes elhelyezkedése. Az orrom után pedig Gogol leszármazottja is lehetnék, évekig kísérleteztem a 4-6-os villamoson, hogyan ne láthasson senki sem profilból… nem jött össze soha.
Ha nem lennének szép nagy “zsírraktáraim” (D, azaz Dénes kosárnyi mellek), hát haladéktalanul élve elásnám magam egy kietlen könyvtár alagsorában, és elő sem jönnék, amíg jó “termékenységi reklámmá” nem agykontrolloznám magam!
A szép hosszú lábaim is a magas tesztoszteron szint eredményei… a királynői termetem, ah!!! Az ujjak aránya fejezetnél még nem tartok, de rémlik, hogy az érett nők bibliájában már olvastam erről… éppen csak nem fiú vagyok.
Hát mi lesz így mostan, hogy megtudtam, nem én vagyok a szaporodás legfőbb kedvezményezettje és jogosultja, génállományom korántsem oly irigylésre méltó és csábító, mint ahogyan azt elvárnám magamtól?! Tudtam én, hogy számos férfias vonást leplez (?) ez a légies külső, de ez mégis csak fáj, na!
Még szerencse, hogy szívem egyetlen szottya hamisítatlan alfahím, ez némiképp vígasztal… bár ők meg csak szórják a magot rendületlenül, nem horgonyzós ez a típus, kifogtam ezt is. A pasik vagy spermahajderek vagy evolúciós szempontból kevésbé sikerültek, illetve mindegyik selejt a nőhöz képest… de ezt most hagyjuk, a férfiaknál jobban csak a harcos feministákat utálom.
Hiúság… ego, depresszió a neved! Persze én direkte jól vagyok, ma egy hónapra elegendő boldogság hormont termeltem juszt is! Röhögni kell ezen. Épp, amikor kezdtem megbékélni néhány roppantul férfias jellemvonásommal- meg a borotvával a fürdőszobában-, nőttek szép nagyra a lökhárítóim. Kezdtem aggódni, hogy vénségemre elkapott valami alattomos hormonzavar… de mostmár nem szorongok emiatt, inkább tapsikolok! A hangsúlyos állam és kevésbé pisze orrom alá igen is kell némi ellensúlyozás. Muszáj.
Kiderült, hogy kényem-kedvem szerint tudom aktivizálni mindkét agyféltekém, ami számomra igazán jó hír- bárcsak a megfelelő szituációkban élnék e kinccsel!- de ez sokkal kevésbé húsbavágó, mint egy “termékenységi reklám”.
“Egy küszködés az ember élete!” Azért továbbra is rajongok a vizimajmos Szendi Gáborért, és nem ásom el magam élve… de nehéz ügy ez, hogy a génjeim helyett marad a mémek szaporítása, mint egyetlen ésszerű célkitűzés. Hozzáteszem, persze csak szerényen, hogy egyetlen gyermekem apja genetikailag kitűnő választás volt, a lányom maga a csoda, tesztoszteron szint ide vagy oda!
Áldás vagy átok?
2010 augusztus 24. | Szerző: nos
Ismertem egy fiút, Dzsinninek hívták. Engem Katagocsinak. Akkoriban macskát ettünk egy Wigner Jenő nevű kollégiumban a szerelmemmel, bár ő talán nem is evett… a cigarettát is úgy kellett a szájába nyomnom, amolyan megnyomorított jó fiú volt szegény, talán életében nem evett macskát mustáros pácban. Végül nem is rúgták ki a kollégiumból, és nem kellett mennie Tibetnek meg Öcsinek sem- ő volt egyébként a kiváló gourmet, aki az emlékezetes vacsorát elkészítette.
A macskaevés nem dicsőség. Elítélni sem nagy kunszt. Mi számít elfogadhatónak, hol a határ? Merre vágtat a paripa, amelynek hátán állítólag hivatott vagy nyargalni a végtelenbe? Mire való az intelligencia, egyáltalán mi számít annak? Ha jobb vagy az átlagnál, tarthatsz-e szeretőt, lehetsz pornószínésznő, alkoholista buszsofőr, aranykalászos gazda, hajszolt menedzser…? Mentség-e bármire?
Dzsini sokat ivott mindig a Rubofenre, és olyankor arról mesélt, mennyire boldog lehetne, ha ő is hintázhatna egész nap, mint az a fogyatékos kisfiú a kertszomszédjuknál. Szerette nézni, ahogy a hinta lendül, s a törékeny test békésen lebeg egy nyálas kis mosoly örökkévalóságában.
Én látom az anyját is, és látom a saját anyámat. Sohasem voltam boldog, pedig gyakran kifolyt a nyálam. Ha eldobom, amit tanultam és belémneveltek, ha hintázom egyet én is, vajon rám mosolyog-e az örökkévaló?
Hambi-bambi
2010 augusztus 21. | Szerző: nos
Tüzijáték, nemzeti tüzijáték a városban, a tévében is biztosan villantanak… a gyerekem alszik, szegénynek lesz oka hisztériázni holnap: nem elég, hogy nem vittem el a “bucsu”-ba, még ezt sem láthatta az ablakból. Jövőre elviszem ezer forintért elszédülni, vattacukrot enni, idén csak vígasztalom. Saját gyerekkori traumáim színhelye a bucsu, addig szerettem csak, amíg apukám négypálcás műanyag menyasszony babát lőtt… aztán egyszer nem lendült a hajóhinta, hiába erősködtem, hogy alul befékez, hajtom én… iszonyatosan leszidtak, a hintás kajánul vigyorgott, egy egész falu előtt megszégyenültem.
A gyomrom tele, pedig régen ettem, és még a tegnapi földimogyoró íze érzik. Talán nem kellett volna a padlószőnyegről felennem. Nagy durranások odakint, ha a redőnyt felhúznám, láthatnám az egészet, de szolidáris vagyok. Nem érdekel.
Semmi sem izgat jobban, mint a hirtelen támadt érdeklődés irántam. Mindenki írt, aki szívemnek kedves, valaha az volt, vagy az kíván lenni… egyik szemem sír, a másik meg üveg. Hideg, könnyen párásodó üvegfalon át nézem az egészet, olyan mint egy egyetlen este megírt, olcsó komédia. (Előre tudod a következő dialógus minden sorát, legfeljebb a szereplők esetlensége lep meg. Egyszer nézhető film.)
Odabent depresszió és rosszindulat, igazi munkahely, tyúkól. A vendégek is depressziósak, aki nem, az majd az lesz, ha még sokat eszik minálunk. Egyre több a szilikonos csoda, az agresszív szülő, ha kedvesen-egyszerűen köszön valaki, rácsodálkozom. Nem tragikus a helyzet, még senki nem lőtt le minket, amíg csak a vécét szarják össze, minden oké.
A játszótér az jó, a játszóteret imádom. A csigacsúszdáson napoztam tegnap, békésen elnéztem, hogyan pisil be egy kisfiú- szegénynek fitymaműtétje volt-, hogyan kap ettől idegbajt az anyja… pedig még csereruha is volt. Nem tudom, mit izgult, én soha nem agonizálok, folyton kiegyensúlyozott és derűs vagyok, fát lehetne hasogatni a gyerekem hátán, amikor visszabeszél…khm, bocsánat.
Valamelyik este ordítottam, csodálatos erővel. Nem tartom kizártnak, hogy mégis operaénekes legyek inkább, a Gigasztár 78-ban, lenne pénz megcsináltatni a fogaimat, és stylist-ok őrjöngenének körül. Szóval habzott a szám, miközben mosogattam, és törtem a tányért “hűvös halomba”, kis híjján olyan áriát kivágtam, mint annak idején anyám, amit pedig annyira utáltam… a szomszédok nem nyafoghattak, hogy “Ez most nem jött ááát…”
Utoljára akkor ordítottam így, amikor a kis Csenge utánunk kiabált többször: “Hülye Szilágyi!” Szegény lányom akkor is összehúzta magát, pedig akkor igazán nem rá haragudtam, őt védtem éppen az elhanyagolt lelkivilágú leendő javítóintézetis előtt. Megszeppent az is, azt hiszem bárkit gatyába ráznék, csak utána nem kellene többet munkába mennem… beszélőre hoznák a levest…
Ki hozná? Anyámtól nem kell, eleget etetett, bele is betegedtem. Zs. talán hozna, meg rózsavizet… azzal kenegetném odabent az arcom, a keserű-forró könnyeimmel szépen elkeveredne.
Nála még a Szilágyi is jobb, sóhajtották a drága barátnők, és a nagy Ő be is jelentkezett. Találkozni óhajtott, mert kiváncsi rám. Kilenc év után eszébe ötlött,élek talán, kicsit piszkálni kéne… az első nosztalgikus mondata után sietve aludni tértem, azóta nem keresett. Többet vártam, pedig ez is több, mint amit nehézlégzés nélkül elviselek. Felháborító. A pasikba, akikkel összehozott a jó sors, nem szorult túl sok romantika. Lehet, hogy az a csúnyácska férfiak privilégiuma, esetleg lappangó homoszexualitás szükségeltetik hozzá… egy Danielle Steel regényeket olvasó mama…
A Viking csak dugni akar. Kiábrándító ez is, persze sunyiságért nekem se kell a szomszédba mennem. Talán ha nem Zs.-vel hancúroznék hetente egyszer- Istenem, add, hogy ez a szerény célszám fenntartható maradjon!-, már rég manipuláltam volna… sétáltunk volna egyet a tó körül, ahol a lerázós-rizikós randevúkat tartom… így meg csak skype-olunk meg erősen szexcentikus sms-eket váltunk. Részemről vállaltan frigid vagyok és unott is. Iszonyú nehéz a kanos negyvenesek felfogása, azt hiszik, nekem is éppolyan fontos a szex, mint nekik, boldogan széttárt lábakkal várom az éj leplét kies lakomban… hátha feloson a hős megmentő lovag.
Eleinte elgondolkoztam, nem lenne-e jobb hetente kétszer, húsz percen belül ezzel a helyi titánnal… de sehogyse visz rá a lélek. Idétlen hanghordozással türelmetlenkedik a telefonban, olyan mint egy kukiját markolászó, toporgó kisgyerek, akinek pisilni kell. Világosan megírtam neki, hogy nem leszek a macája. Azt elfelejtettem mesélni, hogy már a másé vagyok. Nem tartozik rá.
Ma kuglófot ettünk, előtte finom tyúkhúslevest. Elsütöttem a maradék lisztet, nincs itthon egy gramm sem, lehet azért vagyok ilyen frusztrált. A liszt a békés otthon szimbóluma.
Utazás Vulgáriába
2010 augusztus 7. | Szerző: nos
Okádtam. Nem emlékszem mit ittam, pláne a miből is mennyit… de az pontosan megvan, amikor elkezdtem hányni. Nagyon szomorú lettem, szégyelltem is magam.
A legkedvesebb piros pólómat hánytam össze, minden életörömöm legújabb szimbólumát, a ruhadarabot, amiben Attilát vártam… aki éppen olyannak képzelt, mint amilyen akkor este voltam… és akinek nem kellek, pedig előtte egy egész hónapig nem aludtunk, mert zenét hallgattunk neten és húztuk egymást, megbeszéltük a sörkollektort, a szélerőművet… szélmalomharc volt. Vannak, akik Don Quijote-ként tudnak csak élni, én úgy tűnik, hányok ettől.
Közben olvasom, más miként öli a sztereotípiákat: fennen hirdeti, hogy ő bizony kurva, és élvezi. Végülis jobb egy fokkal, mint mikor a helyi pártlapban azon pityergünk, mennyire szomorú is Ikszipsz Ilonka sorsa: naphosszat áll az út szélén, és baszás közben kisiskolás fiára gondol. (Szegény gyerek.)
Megint csak lúzer vagyok, aki pirul, mert ámokfut, lefekszik a volt pasijával- az egyikkel csak, nyugi!-, sőt repes a szíve is, hogy újra szeretője lehet annak az orvosi esetnek… közben levelezik a szőke herceggel is, aki olyan mint egy kedves Walt Disney-hős, pont olyan szögletes is néha…
Nálam ennél kevesebb is nyomós ok egy újraindításra… pedig erőteljesen testi beállítottságú, álszent önimádó vagyok, aki nem kevésbé önző, ráadásul törekszem a belső békére… aminél zűrösebb kaland nincs, ha az ember beszari és pozőr. Most elutazom Vulgáriába, de ígérem rózsaolajjal térek haza.
Harminckettő
2010 július 24. | Szerző: nos
Lizike egy virág, ez a becsületes neve, de szebbet- kedvesebbet én sem adhatnék neki.A csokikákat is becézgetem, de velük kegyetlenebbül bánok, nem várom meg, mi lesz belőlük, egyetlen dolog lehetséges: boldogság hormon.
Harminckétéves lettem, de már aznap este állítottam, hogy “Most lettem huszonhárom, és…” Egyetlen mentségem, hogy huszonharmadikán.
Torta nem volt, gyertyát se fújtam, viszont kívántam!
Hat tonna kakis pelust. Hiába, a szar kitörölhetetlenül itt lappang az életemben…
Nagy adag langyos kaki
2010 július 19. | Szerző: nos
Semmi baj, csak csendben összeomolhatok végre. Amennyiben csendesnek számít a százas pepírzsepkendő csomag harsogó kivégzése, a telefonos csuklás-hüppögés.
Attilának írtam egy észveszelytően ostoba e-mailt, amiben csendben megértem, amiért nem kellek neki. Felsoroltam összes bűneimet-már az e-mailen kívül még-, és hálámat kifejezvén megkértem, ő is nyugodtan írja meg őket. Ha lehet, csak ugyanezeket, ez is sok. Mert én még semmit nem tettem le az asztalra, egy kis senki vagyok, ráadásul lehet, hogy pszichó.
Boldog vagyok, hogy megismerhettem. Ő az az ember, akit megtaposott, megtapos rendre az élet, mégsem adja fel. Nem csak beszél, hanem csinálja. A legszebb hobó, akit valaha láttam, a legimádnivalóbb apa, a legkedvesebb lovag, a legérdesebb nyelvű beosztott. Minden. A legkreatívabb ember, a legszeretnivalóbb hős. Büszke vagyok rá, hogy az én sörösdobozom is benne lesz a napkollektorában.
Egész nap bőgtem, fojtogat a tettvágy, hogy megírjak három Háború és békét, letegyek két nyelvvizsgát, újra tornázzak minden reggel. Nem mintha akkor több lennék, de talán végre tartásom lenne. Az orrom nem lenne kisebb, de az most nem is bánt. Fáj, hogy egy ilyen emberhez kevés vagyok.
Szerelem…
2010 július 10. | Szerző: nos
Szeretni nem nehéz, aki ilyet állít, az hülye. Úgy szeretni, hogy a másiknak is jó legyen, no az már művészet. Kevés bennünk az alázat, annál több a póz. A Jó Feleség, az Imádnivaló Szajha és az Ősanya között valahogy elsikkad a természetes nő, akit társkeresők reménytelenül naív lovagjai csupa nagybetűvel írnak. Pedig kisbetűvel is elég lenne, basszus!
Három hete tombolok, nem alszom, éledezik a mániás depresszió. Este pohár bort iszom és édesen aludnék, de nem jön az álom, csak kamaszos álmodozás. Tanyáról, kertről, krumplibogarakról. Nem szabadna nem aludni, árt ennyire égni. A gyerekem a tejespult mellett szisszen fel:”Anya ne érj hozzám, túl forró vagy!”
Nevetnék, végül nevetek is mindenen. Hiszen túlélem ezt is, még ráncom se lesz több, ha végül pofára ejt ez a drága, aki mindenkinél inkább kell, aki tulajdonképpen én vagyok, a másik, a jobb, az életrevalóbb és erősebb felem…
…csak csendben őszülök tovább, talán tényleg írok egy könyvet, amit végül kiadnak, vagy legalábbis minden megtalál a végső, elcseszett nagy érzelmi kisemmizettség okán. Meghalni nem kell, belehalni muszáj lesz.
Nem értem, miért nincs a csillagjegyek között főnix, én lecserélném az oroszlánomat erre a hamuban sült madárra. Élek. Várok. Égek. Ez a dolgok rendje.
“Mindenki függ valamitől…”
2010 június 22. | Szerző: nos
“Elszállok a füst után, sohanap holnapután.”
Lennének gondolataim, de elszállnak ők is. Most inkább érzek. Három nap masszív kialvatlanság után földet érek, belezuhanok végre a porba, amely fullasztóan az enyém, megnyugtatóan ismerős. Minden csoda három napig tart, s így van ez jól.
Ha tegnap sem alszom, belehalok. Talán jobb lenne “belehalottnak” lenni, mint meggyötörten, büszkén várni a TALÁN-t.
Függő vagyok, ami már soha nem akartam lenni. Ebben az életemben ebből- úgy tűnik- nincs feloldozás.
Ezer gond, citrom, tetoválás
2010 június 7. | Szerző: nos
Végletesen bizonytalan a hangulatom. Vagy mégsem? Nem poénos. Egyik pillanatban világbéke és öröm, a másikban szinte látom, hogy lendül a kezem. Félelmetes. A legfélelmetesebb az, hogy élvezem. Leálltam 120 kg-os analfabétákkal veszekedni, és nem féltem, amikor kiszálltak a kocsiból. Nem félek semmitől-még a bőrráktól sem, pedig ez régi jó fóbiám-, és istentelenül felbőszít, ha egyesek a félelmeimre építenek. Szánalmas, de tény: a világ szekerét agresszív barmok húzzák, miközben kísérletező kedvű zsenik dobják közéjük a gyeplőt. Izgatja őket, mit lehet itt ebből kihozni, meddig lehet elmenni.
Engem az izgat, kinek jó ez?! Lassan eljutok a legdurvább elméletekig, kinek mit szabadna, ki szülhetne-nevelhetne gyereket…stb. Az egész egy szarkupac, aminek a szélén néhány költői lelkű ripacs énekel. Akit érdemes lenne hallgatni, azt belenyomtuk a szarba, vagy önként belemerült, nem énekel, inkább leírja.
Kiábrándító is lehetne. Isteni szerencse, hogy elfoglaljuk magunkat mással, egyéb “fontos” dolgokkal. Kezdem megérteni, miért él közöttünk ennyi alkoholista, miért kívánom veszettül a cigit, miért lesz valaki öngyilkos. Mert beteg. Beleélte magát túlságosan magába. Abba a sok szarba, ami körülvesz. Nem nehéz belefulladni, legalább öten kapaszkodnak mindegyik bokánkba, húznak lefelé.
Ismerek olyat, akinek nem használ a napfény, nem számít semmi. Ha nem ő megy neki a fának, akkor a fa megy neki.” Mindegy, csak fájjon, szar legyen, sajnáljanak, törődjenek velem.” Az ilyennek adnék infúziót, fogszabályzót, beöntést -egyszerre-, aztán rászabadítanám az ötszázassal működő nővérkét. Nesze!
“Szeressük egymást, gyerekek!” Mindenki nyúljon először magához, ez lenne a javaslatom. Engem nem tesz boldoggá senki, ha nem akarom, nem tudom, hogyan kell boldognak lenni. Ha nem is arra van igényem, csak egy másik hülyére, akivel bemutathatom “a nemek harca” című szánalmas színdarabot. Ismerek olyat, akit nem lehet boldoggá tenni.
Én nem akarok senkit sem boldoggá tenni. Mert ilyen agresszív malac vagyok. Aki nem képes magától-magának örülni, azzal semmi dolgom.
Mindezt annak örömére, hogy tegnap kaptam egy óvatos sms-t Márktól. Fogalmam sincs, mit képzel, gondol magáról, rólam. Nem is izgat ellégé. Töröltem.
A citromba harapjon bele az, aki akar. Nem érek rá, minden idegszálamat leköti a nyári bizsergés, az ezer gond, a káosz. Vagy az a hirtelen támadt nagy rend, ami elől a gondhoz, citromhoz menekülnék meg a játékos bosszúhoz Márkkal szemben. Nem érdemel meg. Hülyén hangzik, mégis sokkal jobban, mint az eddigi verzió: én vagyok kevés.
A VILÁG meg olyan, amilyennek kitaláltuk magunknak. Elég silány részletektől hemzseg, de a szar alatt, a szarban vannak gyönyörű dolgok. És a kupac felett most éppen ragyog a nap. Meg kell becsülni.
Erika nap van
2010 augusztus 31. | Szerző: nos
Csodálatos. Az ember felkel a szabadnapján energikusan, vidáman… és estére komplett idegbeteg, hisz a nyílt örökbeadásban, a drogokban. Ráadásul Erika nap van. Rendes körülmények között tojok rá, de ma nem megy.
Semmi se megy, nem úgy halad, ahogy jól esne, illene, mehetne. Ezzel az intellektussal, ilyen energiákkal! Na, bumm! Nem szorongtam éppen a pénz miatt, a váratlan események miatt, amelyek csak ritkán kellemesek, ugye. Megoldani- ez lett a mottóm, a varázsszó, az éltető mantra. Képes vagyok még anyámat is kiiktatni a dolgos hétköznapokból, s ha szombaton hív, öt perc után kinyomom, mert nem kedves.
Nagyon nem kedves. Április óta nyomaszt, milyen könyörtelenül kiismerhető is az én anyám, 32 éve pedig azt szenvedem, hogy nem vagyok neki elég jó. Ma én is ordítottam a gyerekkel, vágtam a fejéhez hülyeségeket, DE nem tudok úgy élni, ahogy anyám. Elfáradtam, talán kicsit össze is omlottam ma, utáltam az örökös kontrollt, felelősséget és a nyűgöt, a másik ember nyűgét-baját… de mégis csak szeretem, fájna ha nem jönne bújni, ha nem rajzolna-mesélne folyton, ha nem száríthatnám a hosszú haját, ha beteg lenne miattam, az érzelmi kiszolgáltatottsága miatt. Persze fáj az is, hogy nem ért a szóból.
Nem vagyok tökéletes. Tudom, hogy nem lehet, de nem vígasztal. A ferde orrom, elálló fülem könnyen megbocsájtom. Beletelt néhány évtized ugyan, de nem ezzel fekszem és nem ezzel kelek fel. A magzati tesztoszteronhatás, a gyermekkori traumák, a karma és az erős háttérsugárzás, a kedvezőtlen konstellációk, a nem túl specifikus ész nélküli vágyakozás… mind-mind megtette hatását, de én tudom: “Te csináltad magadnak!”
Rajta, gyúrjunk magunkból praktikusabb személyiséget, programozzunk elmét, vetkőzzük le az egónkat, bogozzuk ki a karakterfixációt, tanuljunk nyelveket, világosudjunk meg… és vegyünk füzetborítót meg filctollakat.
Semmi bajom, csak némi szkepszis, pici halálvágy, egy csipet düh, kávéskanálnyi keserűség. Mélypont nélkül nincs felemelkedés.
Oldal ajánlása emailben
X