Gyereknap
2010 május 30. | Szerző: nos
Közhelyek. Csakúgy, mint a gyereknap. Szeretem az ünnepet, az Ünnep felemel, magasba löki a szívet, ami amúgy meglehetősen földhöz ragadt. Ragaszkodom az esti boromhoz, a hideg-meleg vizemhez, a teámhoz, az imidzsemhez. Aztán vannak ünnepnapok, amikor felemelem a szívem a párás üvegpohárból, nem azonosítom magam egy formás fenékkel, és eszembe sem jut, milyen bántóan asszimetrikus az arcom. Az asszemitria nem jó ajánlólevél ebben a testi világban, de ezt most hagyjuk, ez genetika.
Úgy érzem magam, mint aki egészen idáig nem tudott hányni- és így is van ez, sosem tudok, és nem is vágyok ilyesmire-, erre hirtelen csillapíthatatlanul rátör az inger. Nincs megállás, nem lehet titkolni, képtelenség elrejteni…
Messziről bűzlök- így érzem magam-, mert okádtam és okádok. Közben haragszom magamra, mert hányni nem illik. Nem szabad túl enni vagy inni magad, nem nőies, nem polgári, egyáltalán: nem emberi ennyire megcsömörleni a világtól.
A világtól, amelyet én magam kreáltam és kreálok magam köré, az emberektől, akiket saját magam bevonzok, a tévétől, amelyet én kapcsolok be minden áldott este… a világtól amely illúzió, de kapaszkodom belé, mintha ez lenne az igazi élet. Harcolni, pedig gyűlöletes a tudat, hogy méltatlan csatákat nyerek méltatlan eszközökkel. Kaján vigyorral nyugtázni, hogy már irigyeim is akadnak, és titkolhatatlan dührohamok után mégis inkább leszarni az egészet. Ami nem is egész.
Ez most ilyen lett. Gondoltam rá, hogy megírom én is, mikor-kivel-hányszor milyen volt. Meg hogy lehet-e egyszerre kettőt szeretni, esetleg hármat, hiszen nálam állandó tényező Anthony Kiedis és Andrássy gróf, pláne gyermekem apja, aki sajnos egyikre sem hajaz, de azért szerethető. Bár már ezt sem tudom. Talán írnom kellene neki is: “Lacikám, szerethető vagy?”
Ja, amúgy gyereknap. Szép és dicséretes a törekvés: a népnek folyton mondani, mit is kell ünnepelni éppen. Ha már minden nap képtelenek vagyunk figyelni a kölkeinkre, a vércukorszintünkre, Jézusra, magunkra… majd lesz belőle fesztivál, kürtős kaláccsal, vattacukorral, ingyen osztogatott rágóval, és ártatlan-átszellemült arccal mosolygó utcai bábművészekkel, akik ugyanúgy gyarlók, mint te és én, de bármikor el tudják játszani, hogy közelebb laknak a mennyország kapujához.
Látom a szépet is-például ezt a fantasztikus, katarzisokkal nem spóroló vihart, meg az emberi kapcsolatok sokrétűségét… a gyerek folyékony arany színű haját, meg a pára a boros pohár falán, az is szép… de most hánynom kell. Majd a sztorikat később megírom. Történetek, amelyekből semmit sem tanultam. Ez lesz a címe.
Bort, brokkolit, békességet!
2010 május 21. | Szerző: nos
Egyáltalán, mi az? Megjósolja, ma vajon magamhoz nyúlok-e? Mert más nem fog, az tuti. Imént tiltottam le szegény G.-t a csevegős oldalról, nem bírnék ezek után bratyizni vele, hogy láttam: mennyire csúnyácska szegényke. Jó darabig magamhoz se merek majd nyúlni… remélem hamar kiheverem.
Látok azért ebben a szexhoroszkóposdiban fantáziát, és népművelői lehetőséget. Amolyan Lux Elvirásat, Gerevich doktorosat. Jól felhúznám minden jegy szülötteit, sikamlós kis tippeket adnék… ki hogyan is nyúljon magához.
Kezdek begyöpösödni ebbe a nem igazi szingli életbe- hiszen itt van nekem ez a tündér gyerekem is-, olykor azon kapom magam: nem tudom elképzelni se, miként is tornázhatnék én esténként, ha egy pasi szuszog a nyakamba, hogy oldanám meg az arcpakolásokat… főleg a túrós ciki… na és olívaolajtól csöpörészve sem bújhatnék holmi hitvesi ágyba. Ennyi előnyöm lenne tehát.
A kacsazsíros mindenségit neki! Elmebetegesen elvont filmeket vetít a tévé, vagy könnyező tizenötperces sztárokat, valami alkudozásos gagyit. Szerencsére hozzájutok a magaskultúrához is, igaz, egyre kevésbé érzem többnek magam ilyesmitől. Egyetlen szenvedélyem a zene, abból is össze-vissza minden, amiben van elég tűz, merészség, nyers erő és fantázia… de az se fáj, ha erősen extrovertált félmeztelen, agyonvarrt kellemes ötvenes ugrál átszellemülten a három évvel ezelőtti színpadon. Sőt!
Az esti bor, no meg a brokkoli tudata a hűtőben erősen megnyugtató. Régen a jógára gondoltam sokat, most erre a szuperzöldségre. Változnak az idők. Lassan olyan leszek, mint egy Schirilla- defektusos taxisofőr, aki reggelente tornával meg propolisz cseppekkel kezdi a napot, egész nap zöldeket rágcsál, méregtelenít… mire befagy a Duna átússza sebtiben, közben a lelki békére törekszik, meg a tökéletes testre… és meglehetősen idétlen.
Testvéreim! NE engedjétek, hogy tudatmódosító bejegyzéseket felejtsek a blogomban, biobulikat tartsak a panel előtti kies-kutyaszaros fűben, nyanyajógát szervezzek a pláza előtti ólmos gyepen. (Aki nem bírja, fűbe haraphat, esetleg szagolja alulról!)
Letiltva a gyermeknél a fanta, egyáltalán minden szénsavas, cukrozott kaki. Próbált harcolni alkotmányos jogaiért, de megnyugtattam: megszokja majd ezt a fincsi diktatúrát, elvégre neki alanyi jogon járt az anyatej, most meg a brokkoli is. Ha nagy lesz, remélem ő sem olvassa majd a szexhoroszkópot.
Társkeresés
2010 május 21. | Szerző: nos
Nem mintha szépségkirálynő, vagy érzelmi intelligencia bajnok lennék. Nem, szó sincs ilyesmiről. Csupán attól szeretném megkímélni magam, hogy lelki beteg kis gnómok írogassanak.
Azok, akiknek a kutya sem ír, de ők futnak bárki után, “hátha lesz valami”. Sajnálom őket, ugyanakkor engem hagyjanak békén. Mindenkinek megvan a maga szépséghibája, nem óhajtom tetézni a helyzetet egy utánfutóval.
Önértékelési zavaraim átcsaptak egyfajta “tisztában vagyok az értékeimmel, sőt a céljaimmal is” rohamba, amely nemhogy csillapodna, inkább hevesebb lesz. Remélem így maradok. Sokkal jobban vágyom néhány csúfos bukásra, mint eddigi életem laposkúszására.
Ismét túléltem egy randit, ami kiheverhetetlenül szar volt- minden rossz előérzetem beigazolódott. Olyannyira, hogy bár rutinos “kedvesen elcseverészünk, lerázom, aztán megyek” típusú csajnak tudom magam, még így is zavarba jöttem. Zavarba ejtő az ilyen mértékű lelki és szerelmi nyomor.
Bizonyára nem csak engem taszít az a kategória, akinek gyötrelmes gyermekkor után gátlásokkal és elfojtásokkal teli, robbanásig feszült kamaszkora következett, amely kitart akár harmincas évek közepéig.
Testileg-lelkileg legyengült, férfira legkevésbé sem hajadzó fiúval találkoztam. Több, mint egy hónapja levelezgettünk, és telefonon is erőltette a kapcsolattartást, ami bevallom, nekem sem esett rosszul. Tisztában voltam vele, hogy míg én a szárnyaló intellektus hektikus és önimádó bűvkörében körözök, mint a lámpafénytől megszédült káposztalepke, addig ő a nép egyszerű gyermeke. Aki soha nem olvas majd Nitschét, de bármikor épít egy házat, vagy legalább egy tetőt. Jézus is ács volt.
Sokat töprengtem, mit akarok. Kivel, milyen férfi illene hozzám. Mindent akarok. Jó, mi? Nem kell, hogy egyetemi docens legyen, csak egy iciri-picirit fogékony. Életem hátralévő részében sem akarom megnézni az Amerikai pite összes epizódját, és életem fénypontja biztosan nem egy falusi “bucsu” lesz. Bocsánatot kérek mindenkitől, akinek ez ünnep, nekem sajnos nem adatott meg, ezért fanyalgok.
Félreértés ne essék: irtózom a hiperintellektuális pasiktól is, akiknek idegen hangzású szó a villanykörte, annak becsavarása pedig alantas, szerelőt igénylő munka… akik zöldek és természetvédők, de összefossák magukat egy darázscsípéstől, akiknek anyuka a legfőbb támasz ebben a kietlen és arrogáns nőktől hemzsegő világban… és krízishelyzetben sehol egy barát.
Istenem, megint a férfiakat gyalázom! Uram, bocsáss meg! Az egésznek az a pikantériája, hogy mi nők nevelgetjük őket.
Társkeresőn kiakadok, ha valami balfék ír egyetlen- összefüggéstelenségében is helyesírási hibáktól hemzsegő- sort, vagy éppen logikusan felépített, de manipuláltságában is árulkodóan pszichó hármat… közben azon morfondírozok, miért nem tudok visszamosolyogni arra a nagyon is megfoghatóra, aki ott ül az orrom előtt?
Talán nem is kell rá mosolyognom, lehet, hogy így van ez jól. Nem vigyoroghatok mindenkire és mindig. Nem félek már attól, hogy valamit kihagyok, ami kihagyhatatlan. Ami szükséges, az megtalál. (Csakúgy, mint anyám.Pedig nem érzem őt sem kihagyhatatlannak.)
Hol is tartottam? Csömör? Helyben vagyunk. Nem fogadkozom, hogy meddig nem randevúzom az elkövetkező időkben. Baromság. Úgy látom, érdemes először élőben látni, kivel kuncorászol éjjel a számítógép előtt. A lelki társ szép eszmény, de ha rosszul leszel a gondolattól is, hogy azzal a csúnya kezével hozzád érhet egyszer, és azzal a csoffadt kis testével hozzád simul, akkor megette a fene az egészet.
Nem vagyok elég szép és okos ahhoz, hogy még egy nálam is előnytelenebb külsejű fiúval örökítsem tovább a géneket. Ha úgy tetszik, gőg. De az is lehet, csupán csak ízlés.
Leltár miatt zárva
2010 május 19. | Szerző: nos
A hétnek öt napján gyorskaját árulok. Ha esik, ha fúj, ha hét ágról süt a nap, vagy akár karácsony szent ünnepén… nálunk “bigmeggel” támad fel Jézus, azt tojik a nyuszi, és nem ritka, hogy vasárnap reggel széklábakat sikálunk. Pedig a hetedik napon Isten is leszarta, merre halad az általa teremtett világ. Elégedetten hátradőlt, s amolyan Quimby-sen almabort inhalált.
Nem csodálom, hogy Nietsche szerint Isten halott, Nietsche depressziós volt, vagy csak túlságosan racionális. Nem tudhatom, nem olvasok Nietsché-t, nem vagyok depressziós.
Ha esik, ha fúj, de ha hét ágról süt a nap, vannak emberek, akiken semmi sem segít. A bigmeg sem, de jönnek, és fogyasztanak. Mert ez a legfőbb szabály: FOGYASSZ! Ha nem ezt teszed, hülye vagy! Igyál bökőset, egyél sósat meg édeset. Legfeljebb pikánsnak kikiáltott ízű még ez a műanyag világ.
Újrafelhasznált anyák kötik az autóba az angyal arcú kis kölköket, és vasárnapi menő apu veszi ölbe a sosem volt szerelem édes kis gyümölcsét. Idillikus.
Műmosoly, lenézés, felsőbbrendűségi pánikroham a gyógyszerügynökök arcán. Zavartság a kisnyugdíjas tekintetében. Sosem tudom, miért akar itt lángost, hiszen az egy másik világ, másféle színekkel, szagokkal, minek jött be ide? “Válassz!”- förmed csinos anyu a gyerekre, aztán meg “Ne azt!”
Megráznám csinos anyut, akinek minden percben tip-top a frizurája. Vajon mikor dugta meg a férje utoljára? Dugnak-e egyáltalán, vagy csak hajtanak a sminkre-fodrászra valóra, meg hogy legyen trendi ruhatára, számítógépe a gyereknek? Kinek tupírozza itt magát?
Nekem? A szomszéd asztalnál ülőnek? Minden menühöz adnék egy tükröt. “Tessék, baszd meg, nézzél bele! Aztán magadat nézd, ne a szemöldököd ívét!”
A gyerekeknek kiskert kellene, borsóval, virággal. Nem számítógép. Ámítógép. Nekem is van, imádom. Elolvasom rajta a híreket, levelezek azokkal, akikkel találkozni lusta vagyok, megcsodálom a reklámokat, veszek nyelvleckét, bújom az irodalmat… kontárkodom.
Lassan arra jutok, hogy aki boldog vagy elégedett, az nem lehet művész. Sajnálja erre az időt, mert minden pillanatban élvez. Valamit. Tavaszi földszagú langyos esőt, puhuló hús ízét a piros fazékban, a gyereke első esetlenségében is tökéletes fogalmazását, a tea páráját, ahogy kicsapódik a porcelán pohár falán, az eljövendő pillanatok ígéretét… gyengék az elmúlt évek pillanataiban is időznek, pedig ez nem helyes.
Rágyújtanak, ha a bagós barátnő megkínálja őket- szegénynek lelkifurdalása van-, hallgatnak mindenféle kaotikus zenéket, mert bizony hosszútávon egyhangú az a sok gyönyörű mantra… káromkodnak és csapkodnak a rigómamás feladat és a hisztiző utód felett, mert minden gyereknek meg kell tanulnia: hernyók és legyek gyűjtögetése, osztása nem bonyolult dolog, bár szigorúan ADATOK, TERV, és SZÁMOLÁS munkamenet szerint haladhatunk csak.
Én a “gyengébb” és lelki ösvényeken amatőr turista, amolyan időszakos hobbi remete és boszorka, elképedek. Sokszor és nagyon. Egyre kevésbé értem, kinek jó az, ha bunkó. Szeretnék egyszer rákiabálni arra a srácra, aki minden reggel ugyanolyan sótlanul paraszt: “Savanyú cukor!!!” Kiölteném a nyelvem is, nemzetközi jelzéseket adnék le a jobb kezemmel, esetleg azt is hozzáfűzném: “KABBE!”
Röhögnék. Mindenen röhögni kéne, mert az élet csodálatos csak mérhetetlenül ostobán állunk hozzá. Aki boldog akar lenni, az ne tetováltasson szájat magának, ne lője be a sérót és ne vágjon szuszogva a tanítónéni szavába. Ne lelkesedjen az MLM rendszerű “nincs főnököm és mindig szép ruhában járok, elfoglalt- sikeres vagyok” cirkuszért. Ne sajnálja magát a gyötrelmes gyermekkor meg a széthúzó család, a szemét többiek miatt, ne gyűjtsön és dédelgessen betegségeket, ne sopánkodjon úton-útfélen, ne bosszuljon és átkozódjon… ne egyen bigmeget, ne csináljon semmit!
Üljön le egy pohár borral meg a tükörrel, aztán sírjon bele az otthon főzött, illatos levesbe. Boldognak lenni nehéz. Nincs ebben ellentmondás. Ami körülvesz, ez a világ nem az, amit Isten teremtett, az valahol belül van. Válthatsz jegyet szakrális helyekre online, last-minit géppel landolhatsz Egyiptomban, Tibetben, az rajtad nem segít. Itt mérgezett minden alma, az is, ami bio. A méreg neve: BUSINESS. (Add el magad, és vegyél. Nem vagy más, mint tudatlan fogyasztó.)
Nem öl meg mindenkit. Lehet a saját nyomorunkon is jóízűen nevetni.
A pillanat varázsa
2010 május 10. | Szerző: nos
Hétfő, szabadnap. Szeretem a hétfőt. Valamikor az előző században, a Disney délutánok keserves idején utáltam a vasárnapot is, merthogy utána hétfő következik. Szerencsére minden változik. Jaj, hogy viszolygok pedig a változástól is!
Gyengébb napjaimon mindentől félek. Mert félni jó. Jobb félni, mint megijedni… Marhaság! Nem szimpatikusak a manapság divatos- bocsánat trendi!- agymanipuláló életművész MLM-bajnokok, sem a megszomorodott boszorkánytanonc ezoterikus tyúkok… de hiszek az elme erejében-hatalmában?-, és tudom: nem tanácsos túl sokat rettegni, várni a rosszat.
Nekem nehéz. Piszok nehéz pozitívan gondolkozni ebben a látszat biztonságban, amiben élünk. Mégis egyre könnyebb lesz minden. A sokadik nehezen befizethető számla, sürgős kiránduláspénz, váratlan betegség, kölcsön és költözködés után… hogy holmi szerelmi csalódásokról ne is beszéljünk!… úgy érzem: nem bírok már huzamosabb ideig agonizálni. Egy-két hét alatt kiremegem és bőgöm magam, újabban ez a rekord.
Mert olyan nincs, hogy nem lesz sehogy sem. Valami mindig alakul majd, talán egyre jobban, és utólag nevetünk majd a jeges kétségbeesésen, a gallérba belesírt kapaszkodáson, a förtelmeken.
Amik pillanatnyiak. Menni kell tovább. Lehet- és kell is, nagyon- sírni és dühöngeni, de az élet dübörög vagy csordogál tovább. Csendben elfolyik, és elmúlik minden. Az egészség, a feszes bőr, a nevetőráncok helyett alattomban készülődik a kő, daganat, visszér, miközben körülölel egy puha védőréteg, a háj. Kell ez nekem?
Kell a csudának! A pillanat kell. Ülünk az asztalnál, áhítattal eszünk egy egyszerű és mégis tökéletesen finom vacsorát. A nyáriasan langyos levegő, a későn sötétedő este, az ablak alatt beszélgetők derűje kell. A vízpart zöldje, a játszótér homokja, a naptej illata, a tea színe, ahogy a nap besüt reggel a konyhaablakon. Az esti mocorgás, a pohár vörösbor, a sajt párás hidegje, az alma íze. Futkározni egy labda után fűben- homokban, megnézni minden alacsonyan szálló repülőgépet, követni a pillangó útját, rámosolyogni minden gyerekre.
Sokszor érzem a minden oldalról támadó, kívül- belül tomboló, testi-lelki-szellemi nyomort. A tiszta ürességet megtölteni vágyó, görcsösen szereplő, valamilyennek látszani akaró, erőszakos banda az emberiség. Pedig nem lenne szükség semmire, ha mindenkinek a lelkében lenne egy ellazult, sima, minden szándéktól mentes, hatalmas, fülig érő, tartalék mosoly.
Menni kell
2010 május 7. | Szerző: nos
Most, amikor annyi rossz, de legalábbis kellemetlen dolog történt velünk, és olyan ügyesen próbáltunk kilábalni belőle…
Tegnap este felhívott az új főbérlőnk-hét éve élünk ebben a lepukkant panelben, de ő csak két hónapja a főbérlőnk válásnak, vagyonmegosztásnak hála-, hogy szüksége lenne a lakásra. Amilyen hamar csak lehet, bocsi!
Szégyellem, de a beszélgetés után elbőgtem magam. Hetek óta hajtok azért, hogy ne csavarodjak be, egyre feszültebb, káromkodósabb napok után volt egy lélegzetvételnyi pihi. Amikor csak a kettős fronthatás és a matekfelmérés réme borzolta a kedélyeket, no meg a hormonok, amelyekben immár mindketten bővelkedünk. Van elég dolog, ami miatt szégyelltem a pofám, erre még el is bőgöm magam!
Nem lennék még egyszer gyerek, és lehet, hogy a sajátom sem lennék szívesen ezek után. Nem vígasztal, hogy a gyerekek sokmindent kibírnak-ép ésszel-, az enyémnek ne kelljen sokat! Ezért gyújtogatunk mécsest vacsorához, vettem egy árva cserép muskátlit a konyhaablakba, tanítom, hogy tudjon mindenen nevetni… ne adja fel, menjen tovább, nincs idő sokáig nyalogatni minden sebet, aki befordul, az végül kifordul önmagából, nem lesz belőle semmi, csak egy roncs, akinek se öröme, se barátai…
Mielőtt ide felpattantam volna nyalogatni mégis a sebet, körbekürtöltem a világot, hogy albérletet keresünk, ma beszélek is valakivel, aki talán meg albérlőt keres. Megnéztem az önkormányzati kiadó lakásokat, tegnap este pedig az összes neten fellelhető helyi hirdetést. Nem lettem sokkal okosabb, és nagyon-nagyon félek.
Utálok minden változást, én eldagonyáztam volna itt még egy(-két) évet, ahol közel a suli, a munkahely, minden. Olcsó is volt, na ez már a múlté. Megint kezdeni mindent előlről, szervezni, pakolni, menni.
Menni kell. Épp az utóbbi hetekben gondoltam arra: egyre rosszabb itt lakni. Minden elromlik, a lakók kicserélődtek. Alattunk börtöntöltelék apu szabadulás után a száztagú családot terrorizálja, bár nem értek semmit, mert sokat vihognak nagy hangon, idétlenül. Felettünk példásan jó család játsza az agyát, vasárnap hatkor már porszívózásra ébredek, s az a baj, nem csak én. A másik szobában még aludna a gyerek. Felettük állítólag prostik űzik az ipart, ez a legfrissebb hír.
Minden jel arra vall, nem olyan nagy tragédia, ha odébb állunk. Új albérlet, új élet, új problémák és megoldások. Itt a lehetőség, le lehet dobni a múltat, itt hagyni, mint egy elnyűtt ruhát.
Nehéz felnőnöm a feladathoz, lehet, hogy nem is akartam. Mennyivel jobb lenne, ha ezt is megoldaná valaki más helyettem… neeem, dehogy! Csupán furcsa még örülni a saját nyomoromnak, lelkesen fejlődni, mindenben keresni a tanulságot, jó példát mutatni… és közben néha rettegni, még mit hoz a holnap, mit kell átvészelni, kibírni, közben apró örömöket keresni… Nekem ez néha nagyon nehéz.
Összművészeti panelfesztivál
2010 május 1. | Szerző: nos
Majális helyett itthon élveztük a csodásan nyárias tavaszi napot. A bárányhimlőnek hála, idén sem kellett kiöltözve korzóznunk a belvárosban, vagy farmerben piknikezni az állatkert mellett. Nem tudtunk volna méltón, szívből és lazán ünnepelni, még gyakorolni kell. Ez egy ilyen elcseszett család.
Pontosan egy hete éljük meg a ház-ahol élünk- minden rezdülését. Ami eddig titok volt, illetve egyszerűen nem létezett számunkra, mert nem voltunk itthon, azt most mind megéljük.
Tapsolnék is, de lehet, hogy a végén még hozzám vonulna rendőr, elvinne mentős, vagy ami még morbidabb: a hullaszállító. (Most, hogy leírtam, szerintem ez az egyik legszebb magyar szó!)
Gyaloglunk egy keskeny kis ösvényen. Hol békésen poroszkálok andalogva, hol seprűnyéllel a kezemben verem a plafont és kurvaanyázom. Mindegyik új és megrázó élmény.
Felkavar olykor, milyen békésen szarok az egészre, máskor megdöbbent az energia, amivel másokat gyalázok. Szeretném hinni, hogy egyszer én is békés, harmonikus társas lény leszek. Akit nem riaszt éjjel a tátongó, nagy csend, benne a gázszag. Akit nem zavar hajnali porszívózás, ha a fejem fölött labda pattan, és dobszólósat játszik a szegény idétlen-formátlan kamaszgyerek.
Ha más is kurvaanyázik.
Fika?
2010 április 29. | Szerző: nos
Bármennyire is imádom magam, időnként mást is olvasok. Hol kiváncsiságból, hol unalom vezérel, hol csak bosszankodás utáni vágyból. Hm, van olyan is.
Most, hogy ennyire spontán és közönségesen, nem polgárian, fennkölten és értelmiségin önmagam középpontjába helyezkedtem… nem, nem a maszturbációt értem ezalatt, hanem azt az ezoterikus, misztikus izét, amiről nem szabad beszélni…
…mert egy: azt érezni kell, nem beszélni róla; kettő: tökéletesen felesleges és veszélyes…
Szóval tehát, mióta szarok az egészre, ami nem az EGYet jelenti, hanem a sok finom görcsöt és konvenciót, ide értvén azokat is, akik szentül hiszik, hogy csak kitekert testhelyzetben, coca-cola mantrát hadarva lehet közelebb férkőzni ahhoz, ami eleve benne van mindenkiben… igen, a szomszéd depressziós, elhízott és büdös néniben is, akinek az alsó ajka lefittyed és nyálasan csillog…
Igyekszem nem hinni abban-hiszen röhejesen téves és beteges lenne-, hogy bárkinél különb vagyok, DE mélységesen megindít a sajátom mellett (csakis) a mások nyomora.
Ha negyven évesen, férjezett asszonyként azon izgulok majd, hogy a közértben mögöttem álló a sarkamra tolta a bevásárlókocsit, és most vajon ez azt jelenti-e, hogy kíván… hiszen utána igézően rám mosolygott…különben is: otthon olyan meg nem értett vagyok…
Jaj, megvan a szó! A szó, ami kisiklat, eltérít az eredeti témától, a fikától! Ki érti meg a másikat? Ki ért meg engem? Ha én sem értem magam! Miért kell az, hogy mindenki áldozat, persze csak egyes szám első személyben, a másik meg gonosz és hülye, elfuserált. KINEK KELL EZ?
A másik véglet: a sok tökéletes. Iskolázott, vagy iskolázatlan egyszerűségében az, mindegy. Abszolút jó, hibája szál se, élete tiszta tó tükre-ez amolyan családi hagyomány-, szava sok vagy kevés legyen, teljesen mindegy: odavág. Oszt megemlegeted, de őt nem siklatod ki, ő tökéletes.
Senki sem elég jó, különben nem lehetne köztünk- minimum megköveznénk, keresztre feszítenénk, felakasztanánk… beperelnénk pedofíliáért… szegény Jézus még óvóbácsi se lehetne.
Senki sem lebecsülendő, a legidiótább, felszínes szépségkirálynő imitátor is EGYszeri és megismételhetetlenül egyedi darabja az EGYnek… de könyörgöm!
Miért nem lehetünk egyszerre EGYek? Miért kell végignézni, ahogy a másik a szőre miatt izgul? Miért kell izgulnom a szőreim miatt? (Félreértés ne essék: nem valami vadfeminista ősasszony volnék, epilálok!) Miért kell izgulni mindenen?
Miért nem azon töprengünk, ami a lényeg? Mi a lényeg? Izgultál már ezen?
Mexikó
2010 április 27. | Szerző: nos
Ezt valami női újságban olvastam, de nem tartom hülyeségnek. Mint a gyújts egy gyertyát, fingjál egy csendeset, majd gondolj szépeket… de piros szalagot viselj a bal csuklód 72-dik szőrtüszője felett…
Kicsit másnapos vagyok, amúgy lelkileg. Az egészségügyi borom elfogyott, nem vettem még, gondolván: lemondok most minden májat terhelő dologról. Teán élek meg propoliszon. Ettem összesen négy zsemlét ma, de valami olyan átokul fokhagymás tzatzikivel, hogy a gyerek utána megkért: ne forduljak felé, ha hozzá beszélek!
Tehát tisztítókúra, amolyan lááájtos panelmódira. Tornázom, radírozom az elhalt hámsejtjeim, és örülök, hogy nem csavarodtam be az elmúlt évek folyamán. Előttem az élet, hö-hö!
Mexikó ott jön be a képbe, hogy ott mindig meleg van… és egészségesebbek az emberek. A nők is. Biztosan nem küldenek névnapi köszöntést a volt pasijuknak, hanem csak vagdosnak. Kegyetlenül. Nem kapaszkodnak a múltba.
Fogalmam sincs, mitől félek. Talán attól, hogy unalmas lesz az élet felesleges tévelygések nélkül, amikor is visszatekintek a cseppet sem lapos múltba, és lelkemet elönti a méznél is édesebb, túlcsorduló nosztalgia.
Na, ilyenkor hányok. Hiába, tisztulok. Ha akarom, ha nem.
Nasi goreng
2010 június 4. | Szerző: nos
Finom. Annyira kívántam már, hogy nem beszéltem le magam róla. Merthogy úgyis csak két falat erejéig fog ízleni, hiszen számomra szokatlan, túl intenzív a fűszerezése, stb. Legutóbb egy kínai gyorsétteremben szembesültem a szomorú ténnyel: hatszor annyi rizs és hatod annyi mártás, az lenne számomra emészthető. Ráadásul az akváriumban csókolódzó halak is csupán illúziónak bizonyultak. Az egyik már halott volt, a másik éppen ette. Úgy szeretlek majd’ megeszlek. Esetleg: szeretlek-imádlak, megeszlek-kihánylak.
Zsemlével ettem, mert nem volt türelmem hatszor annyi rizst kifőzni mellé. Utána alkoholt kívántam, illetve cigarettára gyújtani. Mindegyiket kihagytam. Este úgyis bort iszom, nappal nem akarnám ezzel terhelni a lányom pszichéjét. Délelőtt hencegtem Briginek “az új nevetéssel”. Adott egy angyalarcú szépség, egy bájosan kipárnázott izmos kis csoda, egy bébiskedő nyurga kis tündér…és adott az ő új, rettenetesen állatias, barbár, idétlen…egyszóval brutális röhögése. Bármin vihog, leginkább bármin. Nézem és nem hiszem el, hogy itt van már, ilyen hamar. A kamaszkor. Megünnepeltük, amikor először izzadt büdöset-istentelenül bűzlött, nagyon örültünk. Most vihog. Nemsokára menstruál, aztán egyszer csak nagyi vagyok. Ennyit a bőrnadrágos tetkós szerepálmaimról, amikor is hullámos lobonccal énekelek valami kegyetlenül jó számot a füstben, olyan arcélű gitárosokkal, akik miatt érett asszonyok nyála csordul ki…
Érett asszonyok nyála nem csorog gitárosok miatt, mert az érett asszonyok éjjel-nappal az intellektusukkal ügyködnek vagy befőznek. Este olvasnak, boroznak, színházba mennek, vagy megnézik a Barátok köztben az ifjú titánt, aztán elméláznak, miért is feküdt le a Zsófival a Gézu gyerek.
Elárulom: mert minden férfi disznó. (“…és a legszebb nő egy kurva…”) De ebből most vita lesz, hogy vajon a Zsófi-e a legszebb, meg hát a hormonok ugye…és a Gézu se lehet biztos benne, nem csalták-e meg…
Mindenkinek mindent szabad, csak a hülyék gátlásosak, kérem. Most ez a divat. Csokiszószt venni a kisboltban, aztán elrebegni az első szembehaladó ismerősnek: nem a palacsintába lesz. Bezzeg az én időmben még nagy szám volt a nem rendeltetésszerűen felhasznált Milka csoki, és azzal se hencegtünk mindenkinek, csak néha kuncogtunk egymás közt, mint akik nagy huncutságot vittek végbe, titokban. Ma már ez nem menő.
Sokat gondolok L.-re, elvégre ő a gyerekem apja… Istenem, de jó lesz megtaposni! Küzdöttem az érzés ellen, fojtogattam magam(-ban), de hiába. Utat engedek a bennem lakozó gonosznak, kiélem-megélem sötét vágyaimat…és igyekszem nem lelkifurdalni eközben. Várom, hogy túl legyek ezen az egészen. Ami most van, az nem szimpatikus, nehezen vállalható. Élvezem a gonoszságomat, okkal- ok nélkül fitogtatom az erőmet, nem térek ki bizonyos konfliktusok elől…
Például élveztem, amikor két frissen szabadult mázsás romák szégyene pattant ki a kocsiból teli szájjal hőbörögni ingyen kajáért vagy csupán a hecc kedvéért. Nem ment el a kedvem a vitatkozástól-bár vitázni csak értelmes emberrel lehet-, és nem volt bennem félsz, csak mérhetetlen agresszió. Hagytam másnak elkenni a problémát-én csak hergeltem őket-, de utána még kicsit remegtem. Nem a tehetetlenség dühét éreztem, nem is megsebzett hiúságot, önérzetet, mint múltkor a bunkó hímsoviniszta balázspali frizurás taxisofőrnél, hanem a vágyat, hogy üssek.
Ha velem most este a sötétben rossz arcok kötekednének, én biztosan több évet ülök.(Önvédelemből.) Tetszik, ahogy ökölbe szorul a kezem. Ideje beszerezni azt a régen áhított box zsákot, vagy elmenni valami küzdősportot tanulni. Szeretnék legálisan embereket hajítani a földre, és csattanjak én is a tatamihoz. Azt hiszem rám férne egy kis lecke sportszerűségből is. Tegnap olyat haraptam szegény P.-be, hogy aggódhatok, elindul-e a piros csík. Szeretek visszaélni azzal, hogy ő nem üt meg, mert a szemében én egy gyenge-és leginkább hibbant- nő vagyok…
Beletapostam végre Márkba is. Csúnya dolog, nem illik, nem szabad, megbosszulja magát… tudom. Mocskosul jól esett. Persze bénán, sokkal bénábban csináltam, mint ahogy szerettem volna, de ha igény lesz rá, hát sokkal elegánsabb, undorítóbb leszek. Neki erre van igénye, csakis közönséges lányokra izgul, akik játszanak vele, akiknek nem tud megfelelni… csókoltatom ezért a kedves édesanyját, amiért nem tudta soha úgy szeretni, egyáltalán szeretni, hogy most el bírjon ilyesmit viselni.
Minden férfi “igaz társat” keres. Aztán ha megtalálja, hiányzik neki a kicsinyes játszma. Én is akkora barom vagyok, azt hittem mindenkit úgy kell szeretni, ahogy a gyerekemet szeretném: feltétlenül, teljes odaadással. Fenéket! Azt senki nem bírja elviselni-még a gyerekek is feszítik a határokat. Lábat kell törölni bennük olykor. Most ezt gyakorlom, nem kis élvezettel. Béna vagyok, tudom. Gyakorlat teszi a mestert. Nem szentnek kell lenni, sem terézanyának. Meg kell élni azt is, amit nem a kirakatba szántam.
Este sodrok is egy szálat a frissen vett dohányból. A kasszánál tettem sunyin a szalagra, a papírral együtt. Fél szemem a gyerek tekintetén, vajon figyeli-e, mit machinálok. Ha rákérdez, simán bevallom: anya este cigarettát sodor. A zöld tea, a rozskenyér, a harmónia ízén túl hiányzik most a durva, kocsmai verekedések izzadságszagát idéző szűretlen füst hangulata. Az inas frissességgel letudott napi torna mellett jól megfér az önpusztítás néhány gyakorlata.
Oldal ajánlása emailben
X