Menni kell

2010 május 7. | Szerző: nos |

      Most, amikor annyi rossz, de legalábbis kellemetlen dolog történt velünk, és olyan ügyesen próbáltunk kilábalni belőle…

   Tegnap este felhívott az új főbérlőnk-hét éve élünk ebben a lepukkant panelben, de ő csak két hónapja a főbérlőnk válásnak, vagyonmegosztásnak hála-, hogy szüksége lenne a lakásra. Amilyen hamar csak lehet, bocsi!

   Szégyellem, de a beszélgetés után elbőgtem magam. Hetek óta hajtok azért, hogy ne csavarodjak be, egyre feszültebb, káromkodósabb napok után volt egy lélegzetvételnyi pihi. Amikor csak a kettős fronthatás és a matekfelmérés réme borzolta a kedélyeket, no meg a hormonok, amelyekben immár mindketten bővelkedünk. Van elég dolog, ami miatt szégyelltem a pofám, erre még el is bőgöm magam!

    Nem lennék még egyszer gyerek, és lehet, hogy a sajátom sem lennék szívesen ezek után. Nem vígasztal, hogy a gyerekek sokmindent kibírnak-ép ésszel-, az enyémnek ne kelljen sokat! Ezért gyújtogatunk mécsest vacsorához, vettem egy árva cserép muskátlit a konyhaablakba, tanítom, hogy tudjon mindenen nevetni… ne adja fel, menjen tovább, nincs idő sokáig nyalogatni minden sebet, aki befordul, az végül kifordul önmagából, nem lesz belőle semmi, csak egy roncs, akinek se öröme, se barátai…

     Mielőtt ide felpattantam volna nyalogatni mégis a sebet, körbekürtöltem a világot, hogy albérletet keresünk, ma beszélek is valakivel, aki talán meg albérlőt keres. Megnéztem az önkormányzati kiadó lakásokat, tegnap este pedig az összes neten fellelhető helyi hirdetést. Nem lettem sokkal okosabb, és nagyon-nagyon félek.

     Utálok minden változást, én eldagonyáztam volna itt még egy(-két) évet, ahol közel a suli, a munkahely, minden. Olcsó is volt, na ez már a múlté. Megint kezdeni mindent előlről, szervezni, pakolni, menni.

    Menni kell. Épp az utóbbi hetekben gondoltam arra: egyre rosszabb itt lakni. Minden elromlik, a lakók kicserélődtek. Alattunk börtöntöltelék apu szabadulás után a száztagú családot terrorizálja, bár nem értek semmit, mert sokat vihognak nagy hangon, idétlenül. Felettünk példásan jó család játsza az agyát, vasárnap hatkor már porszívózásra ébredek, s az a baj, nem csak én. A másik szobában még aludna a gyerek. Felettük állítólag prostik űzik az ipart, ez a legfrissebb hír.

     Minden jel arra vall, nem olyan nagy tragédia, ha odébb állunk. Új albérlet, új élet, új problémák és megoldások. Itt a lehetőség, le lehet dobni a múltat, itt hagyni, mint egy elnyűtt ruhát.

    Nehéz felnőnöm a feladathoz, lehet, hogy nem is akartam. Mennyivel jobb lenne, ha ezt is megoldaná valaki más helyettem… neeem, dehogy! Csupán furcsa még örülni a saját nyomoromnak, lelkesen fejlődni, mindenben keresni a tanulságot, jó példát mutatni… és közben néha rettegni, még mit hoz a holnap, mit kell átvészelni, kibírni, közben apró örömöket keresni… Nekem ez néha nagyon nehéz.