Bárányfelhős bárányhimlő
2010 április 24. | Szerző: nos
Időközben tovább árnyalódott eddig sem feltétlenül szalonképes véleményem a férfiakról, a nőkről, összességében az emberiségről. Magamról is, bár minden kétséget kizáróan részrehajló lettem. Ezt is megértem! A hiba az én készülékemben volt, elsősorban magammal szemben támasztottam elvárásokat. Rendre olyanokat, amelyeknek képtelen voltam megfelelni.
Az elmúlt hetekben áttértem egy kímélőbb életformára, ha már mások nem kímélnek, legalább én figyeljek jobban oda. Sajnos nem tudok anyám helyett pszichológushoz járni, de nekem talán nincs is szükségem rá.
Még lehet. Olykor belémnyilall a félelem egy-egy röhögőgörcs kellős közepén: vajon nem kóros-e. Mármint ennyire jól szórakozni a saját nyomoromon. A másokén is, persze…
Már nem leszek Teréz anya, és már nem is akarok jó lenni, csak amennyire lehetséges. Magamhoz mérten. Pillanatnyilag telve vagyok gyűlölettel, önutálattal, és haraggal. Régóta nyelem e nemes érzéseket, most pedig- bizonyos események hatására- visszajöttek. Nem tudok hányni, hát csak csendben visszaöklendezem az elmúlt 31 évet. Mindjárt 32!
Azt hittem, rosszabb lesz. Ha tudom, már előbb elkezdek mindent kihányni, kidobálom a régi jó, biztos, bevált lemezeket, tárgyakat és embereket… valahogy úgy, mint Zs.-t.
Bár az nem volt nagy dicsőség, hiszen kiprovokálta.
Igen, itt jön a férfigyűlölő rész! Háhá! Pedig elhiheti akárki: a nőket is utálom! A legtöbb pasi ingyenkurvát akar. A legtöbb nő meg hajlik erre, mert ostoba, és azt hiszi: ettől izgalmas az élete. Ettől izgalmas ő is. Na, igen. Izgalmas, mint kutyaszar a fűben. Dehát a mai trendi pasiknak ez kell. Minél több dugás, minél kevesebb szöveggel. Ha valakinek azt írod, hogy jó, akár levelezhettek is, máris hisztis lesz. Pedig állítólag társat keres.
Olyat, akivel lehet “talizni”, aki nem néz bután, ha kiderül hogy nős még, az istenadta… aki szó nélkül szétteszi a lábát, nem firtat semmit, és nincsenek igényei. Mert egy nő legyen csinos, igavonó barom, jó háziasszony, szexistennő, olvasott, művelt, keressen sokat de ne többet, képezze magát, de ne a szex rovására…
…mindeközben pedig legyen szerény, csendes és alázatos. Ne várjon el semmit, ne követelőzzön, csak adjon… ugyanakkor úgy kelljen meghódítani…
A feministákat is csókoltatom. Jogom van pénzt keresni, szavazni, hallgatni.
Nem baj, tulajdonképpen élvezem. Nem cserélnék senkivel, elég a magam pokla és mennyországa, a másé meg lehet, hogy amolyan se íze, se bűze. Biztosan nem véletlenül tanulnak annyian hastáncot, festik magukat ordenáré rondán, járnak hobbiszinten orvosokhoz.
Én csak itt csendben kifejtem a nem túl finomkodó véleményemet. Férfiakról, akik boldogan félrelépnek, építik a becses egójukat, és nőkről, akik asszisztálnak ehhez. Nyíltan. Most ez a divat.
Hogyan ne vigyük sokra
2010 április 6. | Szerző: nos
Nyolc éve még presztízskérdés volt, hogy felvegyenek oda, ahová jelentkezem. Főiskola volt, amelyet soha nem végeztem el, mivel be sem íratkoztam. Túl sok kényelmetlenséggel járt volna az egész, elenyésző előnyökért.
Ma már nem érdekel a diploma. Van bennem három. Belém is szorultak, örökre. Három mindenkiben van, mivel elég sok a gagyi. A diplomásoktól bocsánat! Nem haragszom rájuk, régen pedig kifejezetten irigykedtem azokra, akiket otthon rugdostak, ugyan legyen má’ értelmiségi. Vannak családok, ahol ez egy szép hagyomány. Akinek nem jön össze, annak vesznek, vagy beíratják tanítónéninek… Aki elhivatottságból végezte el a leginkább felhígult szakot, attól bocsánat…!
Szóval az utóbbi években folyton nyugtattam magam, hogy ha majd a gyerek nagyobb lesz, még akkor is ráérek ezen gürizni, hiszen friss és szellemi megerőltetésekre kapható vagyok… aztán most rájöttem: szarok az egészre.
A pszichológia az egyetlen, ami miatt talán hajlandó lennék belerohanni a magyar közoktatásba, mint egy lángoló bozótba, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel szaladjak kifelé is… nem tudhatom, mennyire bolondulok meg.
Jelen pillanatban OSHO-t olvasok, és mindenen vigyorgok. Kedvem lenne megölelni az egész világot, és szeressük magunkat gyerekek! Még a környék legbunkóbb pénztárosától sem kérdeztem meg, ami pedig a nyelvem hegyén volt: “Muszáj dobálni?” A narancsot, meg az üveges szószt. Nem tettem fel e költői kérdést, mert hiszen tudom a választ: muszáj.
Sokszor érzek vágyat, hogy én is bunkó legyek azzal a nővel, aki mindig paraszt, de mindig elgyengülök. Valahogy nem érdekel eléggé. Van neki elég baja. Ha még én is belerúgok, a végén még hallgathatom.
A hét döntése: nem árulok majd csinos ruhában, szép irodában semmit. Most éppen csodaszert, amiben egyébként még hiszek is. Mármint abban, hogy nem árt, inkább használ, akár gyógyíthat is. Én azért tudnék olyat mutatni, akin ez sem segítene. Rengeteg az olyan hülye, aki nem is akar meggyógyulni, és magasról szarik a harmóniára is, mert egyszerűen más a munkamódszere. Szenvedni akar, mert ő egy áldozat. Lehetőleg minél többen nézzék és asszisztáljanak, addig is törődnek vele.
Ami pedig a szép ruhát, saját lakást, autót, sok pénzt és szabadidőt illeti: arra meg én szarok. A pénz megnyugtat, de nem boldogít, legszebb ruháim turiból származnak, a banki törlesztés több lenne, mint a lakbér… soroljam? Nincs is jogosítványom. Minden hülyének van, így már nem is buli.
Elvagyok. Nincs gyomoridegem, nem híztam el, viszont vannak barátaim, isteni és pótolhatatlan nyugalmam, ha becsukom magam mögött az ajtót, és lassan már akkor is, ha emberek között vagyok. Ha ez így marad, akkor nem is akarom vinni semmire.
Hajlam
2010 április 4. | Szerző: nos
Két pohár bor és Bridget Jones naplója mellett nem kirívó teljesítmény.
Hajnalban ébredtem, a felettünk lakókra. Korán kelnek vasárnap is, gondolják másnak sem árt. Próbáltam ellazulni, visszaaludni, magamhoz nyúlni-semmi sem használt. Megvártam, míg felébredt a gyerek, aztán megálltam az előszobában égre tekintő szemekkel, és a következőket kérdém:
MI A JÓ KURVA ANYÁTOKAT ZÖRÖGTÖK VASÁRNAP HAJNALBAN???!!!
Röviden ennyi. Irtózom ettől, viszolygok, de ez van: feltört bennem az állat. Utálom, hogy minél ostobább és erőszakosabb valaki, annál több mindent megengedhet magának. Ez rám is vonatkozik.
Szombat esti láz
2010 április 3. | Szerző: nos
Nem történt semmi. Egy hete kiment a biztosíték, azóta minden kezd a helyére kerülni. Meg sem sirathattam éppen aktuális szerelmi balfogásomat, hála egy családi balhénak. Az ember ritkán szakít az anyjával- bár itt megint csak én vagyok, akit dobtak, hiszen nem feleltem meg bizonyos elvárásoknak…
Ennyi. Szabad vagyok. “Szabad élet, szabad madár, jaj, de szép, ki szabadon jár…”
A lányom egy tündér. A megtestesült szépség és intelligencia. Nem túlzás. Minden gyerek egy külön csoda. Felpofoznám, aki nem így gondolkodik a gyerekéről. Minek szül az, akinek aztán nem elég jó a sajátja?! Ma nyolc órát végigdolgoztam mellette úgy, hogy nem unatkozott, nem nyúzott, nem kérdezgette folyton, mikor megyünk már haza. Nagy és okos, tudja, nem poénból viszem magammal.
Sokat melóztam, pontosabban fárasztó volt folyton úgy tenni, mint aki valamit csinál is. Nem volt nagy forgalom, mi viszont annál többen. Nehezen telt el az idő. Holnap jobb lesz, Évi kettőkor lelép egy barátnőmmel, onnantól mégsem kétfelé koncentrálok feszülten.
Itt a tavasz, a pasikon meg a kangörcs. Mi lányok is vigyorgunk ezerrel, de amit egyes férfiak megengednek maguknak, az már röhej. Finnyás vagyok, nem győzöm kézmosással a sok tapit- utálom, ha idegenek megérintik a kezem. Leginkább az fáj, hogy bárkit megszorongatnának, csak két lyuk legyen rajta alul. Esetleg ne legyen büdös. De a látottak alapján kimondhatom: a randa, ápolatlan és undok nőknek is van pasija, férje… férje meg szeretője is!!!
Valamit nagyon rosszul csináltam eddig. Lehet, hogy ezután is rosszul fogom. Görcs nincs bennem- és ez csoda. Nem érdekel, mi lesz a sorsom párkapcsolat terén, nincs kedvem félni, nem vagyok hajlandó remegni egy férfiért. Sem.
Azért vakságot nem fogadtam! Az vág egyedül gyomorszájon, ha kéjsóvár ötvenest látok. Kicsit pocakos, kicsit kopasz, háta mögött feleség, gyerek, családi ház… már csak egy kis kényeztetésre vágyik, meg önigazolásra… és jár a szeme. Nyitott szemmel jár a világban. Na, ettől pillanatnyilag sikítva hányok. Hiába, megtapasztaltam ezt is: milyen is hiánypótló hobbibarátnőjévé válni egy kéjsóvár majomnak. Én ökör még bele is szerettem! Hiányzott, vártam, tűrtem és terveztem vele. Nem a pénzével, vele.
Az önbizalomhiány az oka. Ezért megyek bele képtelenül hülye kapcsolatokba is. Ennek most lőttek: elkezdtem gerincre gyúrni. Szó szerint.
Hevanájszvíkend!
2010 április 2. | Szerző: nos
Remélem, végképp!
Szar idő volt ma, nyomott. Ennek ellenére pörgős kis napunk volt. Illetve nem is, inkább nyugis. Szóval döntse el mindenki maga.
Reggel a szokásosnál is korábban ébresztett az én becses kis hólyagom. Amióta szültem, nem vagyok már a régi. Az is lehet, nem kellene annyi zöld teát vedelnem. (Dehogynem!) Fetrengtem az ágyban, szerettem volna még aludni. Végül a kedvenc lapomat bújtam. Az “érett nők bibliája”, hm!
A Pocok ma megtekinthette 101-szerre a 101 kiskutyát, én addig ablakot pucoltam, függönyt mostam. Előhalásztam az öt évvel ezelőtti kifújt, kézzel festett tojásokat, elpakoltam végre a tiszta ruhákat, rendet vágtam a hatalmas íróasztalon, mostam, teregettem…
… és sokat gondoltam arra, mi mindent kell még csinálni. Holnap és holnapután is köztes műszakban dolgozom, de délelőtt simán megsül a fonott kalács, a sonkát ma elintéztem, tojást pedig hétfőn is lehet festeni, nem kapkodva, kényelmesen. Locsolókat idén sem fogadunk, bár Évi rosszul van ettől, amit szívből megértek. Jövőre okosabban csinálom, erre is készülök. Emlékszem, mennyire utáltam anno ezt az ünnepet. Nem tartottuk, nyűg volt. A locsolni vágyók dörömbölése pedig félelmetes.
Elmentünk egy beszélgetésre. Az én tündér lányom úgy ült ott, mint egy sértett 15 éves. Türelmesen, de arcán azzal a világfájdalommal, amin nem lehet nem nevetni. Megértettük, és hálásak voltunk neki. Ezzel együtt egy pukkancs. Szerencsére könnyű megnevettetni, csak arra kell vigyáznom, nehogy felrobbanjak én is, amikor ő éppen ilyesmire készül.
Voltunk vásárolni is. Pénzt költeni jó- azt jelenti, van mit-, de ez most különösen jól esett. Szeretem végignézni a kosár tartalmát, és arra jutni: csupa hasznos került bele, ami nem túl műanyag, egyáltalán nem drága, és többféle finomat lehet belőle készíteni. Persze az ötven darabos mécsesből még semmi ehetőt nem kreáltam…
Felhívott B. is, jót nevettünk. Nem bírok szabadulni legújabb rögeszmémtől: én most megöregedtem. És élvezem! Nem aggaszt, hogy a homlokomon végre alakulóban egy vízszintes ránc is, a rengeteg ősz hajszál, ami tisztán kivehető a lenövés miatt, a melltartó-kérdés… hogy nem vagyok egy hamvas barack.
Jó, amíg az alakom nyúlánk, nem fogok a kardomba dőlni. Márpedig tornázom, és akármennyire is szeretem a zsíroskenyeret, a zöld tea fogyasztásom, na meg az a jó kis stressz nem engedi, hogy asszonyos formát öltsek. (HÍÚSÁG! )
Ideje volt, hogy magamhoz térjek. Untam a mélyrepülést, nem szeretek erőtlenül feküdni este az ágyban azzal a tudattal, hogy tulajdonképpen semmi egetverőt sem csináltam, mégis kipurcanok. Bár annak is megvan a maga bája.
Most megbontom azt az üveg vörösbort, harapok előtte pár falat olivás masnit-akcióóós volt, hurrá!!!- és rendületlenül vigyorgok. A végén még így maradok!
Kispál és Mónika show
2010 április 1. | Szerző: nos
A Kispállal oda egy korszak. Tisztelem őket, hogy abbahagyják, ez már nem lehetne ugyanaz. Gyermekem apjának volt szívügye a csapat, én az ő fénykorukban még tudatlan voltam, egészen mást tapasztaltam- egyáltalán alig fogtam még fel valamit a világból. Aztán ültünk órákig a kádban, beszélgettünk és zenét hallgattunk, legtöbbször őket.
“Boldog idők, soha nem feledem…” Tetszik, nem tetszik: szívesen emlékezem a szépre. Attól még rémlik az is, ahogy ott állunk a bíróságon, mert azt a békát már nem voltam lenyelni, hogy még neve se legyen a gyerekemnek. Pusztán azért, mert neki ehhez nincs kedve, meg túl fiatal. Nekem sem volt sok, elárulom.
Elvittem a balhét, ő meg amiatt fanyalgott, hogy engem mindenki ajnározni fog, ő meg csak egy fasz lesz. Nos, valóban úgy viselkedett. Minket meg mindenhol megcsodáltak. Falun kiváltképp imádják, ha egy fiatal lány házasságon kívül szül. Nagy élmény, hi-hi!
Nem izgat. Annyira már futja, hogy indulatok nélkül tudjak erről értekezni. Azt pedig hülyeségnek tartom, hogy ne értekezzek. Elvégre ez egy terápia. Szóval szerettem Kispált hallgatni kádban.
Mónikát hagyjuk. Ez kell a népnek, és lehet is szeretni. Én kihagytam. Amolyan fanyalgó lennék, aki tiszta szívvel tud nevetni a saját nyomorúságán, de a másoké egyre kevésbé érdekel. Már azt is megválogatom, kit hallgatok meg. Elvégre nem lehet mindenkire időm. Aki megkönnyebbül ettől, azt szívesen, de aki csak hajtja a régi lemezt… nem is tudom. Én is csak hajtom.
Reggel mosolyogva ébredtem, ezen muszáj volt egész nap röhögni. Harminckét éves leszek én… meglepetés e reggeli vigyor. Öregszem, lágyul az agyam. Jót tesz. Tornázgatok, iszonyú jó zenéket hallgatok, sokat bohóckodunk, hámlasztom a bőröm, és ma egész nap igyekeztem kihúzni magam.
Ja, szitkozódtam és átkozódom is, ami a szívemen az a számon. Istenem, mennyire utáltam ezt! Nem leszek tenyeres talpas bunkó, de valami elromlott bennem: nincs kedvem megjátszani magam.
Szépségkirálynő válogatás
2010 március 31. | Szerző: nos
…mert egyik szememmel tévézek, a másik a laptop monitorján, és jó lenne olvasni is! Még a végén lemaradok valamiről.
Az előző bejegyzésemre érkezett két vígasztaló komment, ami igazán jól esett, de vallomással tartozom: nem keseredtem el! És itt egy smile is lehetne, de az olyan nyálas, én meg sznob vagyok. Vállalom. Hencegni nem kellene ezzel, de gimnázium óta mondogatom, és hát van benne valami.
Álló nap röhögtem, kicsi híjján bepisilésig. Ez ugyebár a vendéglátásban nem feltétlenül előnyös magaviselet, de az én melóm laza. Kivéve, amikor fél Drezda beugrik valamit harapni. Egy-két hét, és vihetek cserebugyit, mert nyáron vizesre hajtjuk magunkat-ha tetszik, ha nem. Nem panasz. Azzal vígasztalom magam, hogy ez méregtelenítés. Ráadásul a működésben van a nyugalom.
Szeretem, hogy ilyen pörgős vagyok. Vagy nem. Képes lennék napokig heverni valami képeslap szerű homokos plázson, körülöttem tea és könyvek minden mennyiségben, meg a laptop… meg a gyerek…és egy nagy darab viking…
Ma ezen is nevettünk. Én, aki mindenkiben meglátom a szépet-bár itt kétségkívül nem ezt reklámozom-, és minden jel arra vall, hogy nincs is ideálom… ma előadtam a vikinges lemezt. Hiszen igazán nagyszerű is lenne, ha egy szálkás izomzatú, szőkés-szakállas norvég vigyázná minden léptemet, a hatalmas tenyeréből etetne… annál a résznél, amikor az állkapcsát elemeztem, meg hogy mekkorát harap, már mindenki dőlt. Imádok bohóckodni. Szerencsére kevés a savanyú uborka.
Itthon tornáztam is, zenére. Az én tündér gyerekem-aki nem mellesleg kiskamaszodik!!!- perfekt szanszkrit. Amennyi mantrát hallgatunk, ez nem is csoda, mégis röhögnöm kell. Én a földön fetrengek torna és meditáció címmel, ő meg ott barkácsol a franciaágyon és csengő hangon énekelget valami gyógyító mantrát. Meg kell zabálni!
Ami a keserűséget illeti: kétségkívül van bennem, és buzgón dédelgetem. A tavaszi hormonrobbanások közepette nem árt az óvatosság. Próbálok cseberből nem vederbe… nem árt végig gondolni azt sem, hogy miért vágtam bele legutóbb is kishitűen egy vacak kapcsolatba.
Mondom ezt úgy, hogy annak a vacak kapcsolatnak rengeteget köszönhetek, például elindult valami, amit itt nem részletezek. Elég annyi, hogy van miért elővenni a laptopot, és van miért lesni a postafiókot-és olykor ugrándozom a szobában félőrülten az örömtől, mert jó sznob helyről dicséretet kapni…
A szépségkirálynő jelöltek idén is gázosak, kevés kivétellel. Értem, miért kell ilyen válogatásokra járniuk, én is szeretem tudni, hogy enyém a legkerekebb popsi, de ez akkor is vicces. Jó, nem illik mások önértékelési problémáin nevetni, tudom.
Holnap is gyúrok fenékre, hátra és agyra… és a bőrömet is szorgosan radírozom. Magamnak. A vikingek ritkán hajóznak erre, de nem baj. Pillanatnyilag még egy vikingnek sem hinnék, akkor sem, ha csak kérdez. És egyelőre jól is van ez!
Mobiltelefon lettem
2010 március 30. | Szerző: nos
Ezért most lazán és gonoszul beszámolok néhány olyan dologról, ami nyomja a begyem. Esetleg nem nyomja, csak foglalkoztat.
Áramszünet volt, hülyén kapcsoltam ki a lemerült gépet, előtte hibernáltam… vagy mi, szóval remekül sikerült kidobnia Skype-ról. A jelszavamat meg nem is tudom. Kértem volna újat, de ott meg valami baromság sikeredett, illetve az ideiglenes kódom egy nagy nulla. Kettőspont, és utána semmi. Nem tartom magam teljesen hülyének, de ezt nem tudtam értelmezni. Majd regisztrálok újra, másik e-mail címről, ha éget a vágy.
A poén csak az, hogy az volt az utolsó pont, ahol még látható voltam Zs. számára. Amennyiben a drága idejéből még szánt értékes másodperceket erre is. Jómagam töröltem a partnerlistáról, mert tudtam, hogy úgyis lesném. Közben pedig puffognék, mekkora szemét.
Legyen neki jachtja, ringatózzon a nyílt vizen álmai meztelen macájával- persze válófélben, hö-hö! Mindenki biztosra akar menni, én sem arra készülök egy kapcsolat elején, hogy legfeljebb lecserélem az illetőt egy jobbra. Pontosabban: ÉN NEM ARRA KÉSZÜLÖK, HOGY MAJD VÁLTOK EGY JOBBRA!!! Na, ez nyomta a begyem. És a csőröm is baszta nagyon, amennyiben ilyet itt lehet.
Minden kétséget kizáróan öregszem. Felháborít, hogy harminc felett leírnak, lehetőleg minden szinten és vonalon. Látok én is szétcsúszott, le-, és kiélt harmincas nőket…sőt férfiakat is, nem is keveset. Nagyon gáz. Kit a stressz, kit az alkohol, másokat a szolárium tesz tönkre, hogy a kötelező(?) elhízásról ne is beszéljünk, ugye. De biztos, hogy minden harmincas hülye, kiégett, és igénytelen???
A másik lemez a gyermekét egyedül nevelő anya. Hát, én sokáig nem is vettem észre, hogy különleges vagyok. Aztán szóltak, hogy a gyerekem hátrányos helyzetű, hiszen csonka család… k… anyátok! Nem egy ismerősöm nőtt fel szép kerek családban, mármint teljes volt a létszám papíron. Nemrég pedig idillikusan boldog család lelte felfoghatatlan és értelmetlen halálát balta és körfűrész által. Apa készített egy bőséges reggelit, aztán essünk neki.
Nem azt mondom én, hogy jó ez. Könnybe lábad a szemem, ha esküvői menetet látok, és gyönyörű minden mennyasszonyi ruha! Annyi keserűség gyűlt össze bennem, de még mindig nem az jut eszembe, hogy hülye majmok, majd jól elváltok!
Elcsesztem. Nem egyszer, nem kicsit. Elvittem, elviszem a balhét. De álljon már le a sok tökéletes, és nézzen hosszan a tükörbe! Bár nem izgat, csapja be mindenki saját magát, ámen! Csak nekem ne ugasson! Igyekszem elérni azt a pontot, amikor majd ugathatnak is, lepereg rólam. Sokszor így is jókat nevetek, mennyire izgulunk abszolút idióta dolgokon.
Szóval ott tartottam, hogy öregszem. Egyre harciasabb vagyok, ugyanakkor egyre lemondóbb. Felzaklat, hogy mobiltelefon lettem. Eddig is az voltam, csak még nem tudtam erről. Kifejtsem? Mindig lesz újabb, könnyebb, ami többet tud… máshogy…divatosabb. Ha a régi-ami féléves!!!- elromlik, vagy kiderül róla, hogy nem is ilyenre vágytunk, akkor lecseréljük egy újra.
Vagy minket cserélnek le. Imént olvastam, hogy a rövidtávú kapcsolatok felé hajlik a mérleg, ez a trend. Szálldosunk lepkeként virágról virágra, mert nem akarunk sérülni, elmélyülni, csalódni… harcolni, vagy egyáltalán csak tenni bármit is kapcsolatért, ugyan! Mikor ott a másik. Ő talán problémamentesebb!
Ez most nem kesergés. Ezek a tények. Vannak tapasztalataim, remélem elkezdem végre nem csupán levonni, de hasznosítani is a tanulságokat. Nem olyan szar az élet, ahogyan azt lefesthetnénk. (Még annál is szarabb…) Mindenki a maga poklát teremti, hozzáállás kérdése minden.
Egy biztos: tartást nem sokat neveltek belém, inkább szerénynek, csendesnek és okosnak kellett volna lennem. Optimista akarok lenni: talán még nem késő tartásjavító tornát magamra erőltetni, és elmélázni, miért is érek többet, mint egy használt mobiltelefon.
Álszent
2010 március 30. | Szerző: nos
Jó, de kik, könyörgöm?! Kinek produkáljam magam? Tanítónéninek, főnöknek, fodrásznak, kollégának…anyámnak?
A barátokon kívül mindenki elvárja, hogy produkálj. Légy szerény, sikeres, problémamentes! Végeredményben ugyanarra vágyunk. Kérdés: kinek mi a siker, mi a probléma, és hol ér véget a szerénység.
Utóbbit különben sem értem. Mindnyájan Isten barmai vagyunk, mindenki egyszeri és megismételhetetlen- nem tudom, éppen hol tart a klónozás, de most úgysem külsőleg értem-, tehát mindenki csodálatos. Persze nem kellene kétpofára kérkedni azzal, ha a gyerek fingik egyet…de miért nem?! Csodálatos, hogy azt is tud, ahogy tud…
Amikor az én lányom első fogai kibújtak, ami valljuk be: teljesen természetes, nem tudtam másra gondolni, csak arra: ő zseni. Tudtam, mindenkinek kinő a foga, de éreztem, hogy ennél nincs nagyobb dolog a világon, egyszerűen nem létezik.
Azon is elámulok, hogy a hajunk nő. A papucsállatkák, a vírusok és a napfény is lenyűgöz. Minden. Felfoghatatlanul egyszerű, bonyolult és mindennel összefüggő minden, ami körülvesz. Az ember pedig csodára képes: megjátsza önmagát, színészkedik, alakulni vágyik, formálódni akar…
…esetleg törekszik a tökéletességre. Kérdés: kinek mi a tökéletes? Ki miben törekszik? Mi számít? A státusz, a megszerzett-bemagolt, visszaböfögött- tudás? A szépség? A görcsöktől való megszabadulás?
Vajon miért találunk ki, miért ragaszkodunk egy szerephez? Mert erre kondicionálnak? Így vagyunk zsarolhatóak? Így lehet bennünket kézben tartani?
Ma szeles idő van, borult hangulatomban úgy gondolom: le kell mondanom a társadalomról. Sokezer éve működik, rengeteg felhalmozott tudás áll rendelkezésre, vannak eszmék, ideálok, minták- mégse tökéletes, csak döcög az egész.
A társadalom szervezett pszichopaták egésze. Mindegyikünknek más a heppje, van aki terápiára jár, mások kivonulnak, de a lényegen nem változtat. Ez persze titok. Kifelé minden a legnagyobb rendben. Vannak nehézségek, de mégiscsak lélegzik még ez a gyönyörű bolygó. Élnek rajta szentek, lángelmék, nagy művészek, és sokmilliónyi egyszerű ember, aki többé-kevésbé kibírja ezt.
Törekszünk. Ha másra nem, hát legalább arra, hogy a szomszéd meg a tanítónéni szépeket gondoljon rólunk.
Politika
2010 április 25. | Szerző: nos
A tévében fontos emberek beszélnek látszólag fontos dolgokról, de még a képernyő kemény üvegfalán át is orrbavág a hatalom, a pénz szaga. No, meg a sértettségé. Hiszen aki kap a sikerből, annak oké, aki lemaradt a vastagjáról, annak kampec.
Nem érzek semmit, csak sajnálatot. Azok az emberek ott hisznek magukban. Pontosabban súlyos önértékelési zavaraikat kompenzálva túldimenzionálják önnön fontosságukat, hasznukat. Ami még szomorúbb, hogy mások is hisznek bennük. Mindkét oldalnak vannak hívei, akik fanatizmussal vegyes csodálattal adóznak náluk szerencsésebb adottságokkal megáldott társaiknak, akiknek kell a siker, de nagyon.
Mindenkinek szüksége van rá, meg arra is, hogy szeressék. A rajongók pedig végre egyetlen nagy nyáj lehetnek a jó meleg akolban. Ha bent vagy, nem rekedtél kívül. Kint lenni állítólag sokkal veszélyesebb, ráadásul nem is etetnek.
Hát, igen! Az etetés, és az osztás- ezek a komoly dolgok, nem ám a filozófia. Aki okos és életrevaló, az már eleve jó családba születik. Aki ambíciózus, illetve kellőképpen megnyomorította a kirekesztettségtől való félelem, az törekszik. Aki hülye, tojik az egészre.
Oldal ajánlása emailben
X