Illúzió
2010 március 28. | Szerző: nos
Nekivadult szimfonikus zenekar profilból. A televízió aranykorából itt maradt aranyifjak fújják, húzzák és vezénylik- klasszikus, örök és elévülhetetlen darab. Gyönyörű. Szárnyal, suhan, lebeg és lenyom a víz alá. Ahol nincs levegő, mellébeszélés, pótcselekvés, csak te vagy.
Beleélik magukat, ez nem pusztán egy fellépés, televíziós felvétel. Erre tették fel az életük, áldozták gyermekkoruk napfényes és borongósabb óráit, sírtak a szolfézsfüzet felett. Kivételt képez csekély számú zseni, aki már négyévesen pötyögött a tánti zongoráján, s aki a szülői időbeosztás mellett is tudott Tiszára szökni, forgókba kis híjján belefulladni, szerelembe halni félig vagy egészen.
Ez lenne az élet? Vagy a főzelék ízű reggelek ideges kapkodása, harc fásult pedagógusokkal, örök elégedetlen férjjel, intrikus anyóssal? Ráncokkal, narancsbőrrel, ősz hajszálakkal, gyomorideggel? Mi számít életigenlésnek, honnan számítasz baleknak? Egyáltalán, ki dönti el, hogy ki vagy? Anyád, a testvérek, a szomszéd életunt spiné, aki egész életében korán kelt, sokat dolgozott, és elvárja hogy aki nem érdemel mást, annak bizony szar legyen?
Ki mit érdemel? Amit elbír? Amiből tanulhat? Ledolgozott karma, reinkarnáció, Isten, Buddha, a kozmikus energia, szekták és hatalmi mámortól fröcsögő ideológiák… életvezetési tippek, bőrápolási praktikák és biokémiai okfejtések mentén, sok bába közt, vajon nem veszett-e el a gyermek?
A lényeg.
Van? Egyetlen szent szót ismerek: szeretet. Mellette szorosan tapad életösztön, önzés, érdek. Vér van, élet, biológia, szellem és lélek… illúzió.
Gerinc
2010 március 27. | Szerző: nos
Itt fontosnak tartanám megjegyezni: a férfiakat nők nevelik, nők szolgálják ki az igényeiket, illetve a nők mondanak le a saját igényeikről miattuk…
Egyik barátnőm panaszkodik a pucér lányokat bámuló pasikra. Majd megjegyzi azt is: amíg van olyan nő, aki kiszolgálja különféle igényeiket, addig bizony lesznek is igényeik.
Mert milyennek is kell lennie a NŐnek? Mindegy, szilikonból gyúrták-e vagy természetes. Nem számít, szűzies vagy kurva… csak türelmes és engedékeny legyen. Lehet számító is, ha úgy csinálja, hogy közben szétteszi a lábát. Ha szex van, a férfi hagyja magát.
Szükség van múzsára, pótanyára, bejárónőre, díszfeleségre… mert a legfontosabb a férfi számára: LAZÍTANI.
Állítólag mindenki megtalálja a párját. Nem tudom. Elképesztő kompromisszumokat látok, végig sem gondolt ugrásokat, vagyis inkább csusszanást cseberből-vederbe. Mert most aztán biztosan Ő az, a nagybetűs, az egyetlen-közvetlenül az előző után-, a kihagyhatatlan. Aki virágot hoz, figyelmes, isteni az ágyban. Vele arról is beszélsz, amiről a barátnőiddel soha. Vagy inkább a barátnőiddel soha nem fogod megbeszélni, vele miről is csacsogtatok.
Megbocsájtod a korát, a feleségét, hogy pillanatnyilag csupán egy lyuk kell, ahol elbújhat és lazíthat. Amíg összeszedi magát, és beadja a válási papírokat. Amíg a sarkára áll és lemászik anyuka szoknyája széléről. Amíg megtanul a szemedbe nézni.
A könnyes kis szemedbe nézni, és elmondani azt, amit sosem akartál hallani: “Nézd, én nem ígértem semmit.” De az is lehet, hogy egy kétségbeesett, kettéharapod kérdésedre ez lesz a válasz: “Majd kialakul.”
Persze lehet rendes férjed is, aki elvesz még szülés előtt, moziba, koncertre közös baráti kirándulásra visz. Harcol, a maga idegesítően passzív módján az anyjával, kinövi a lumpen haverokat, és csak nagy ritkán iszik annyit, hogy kitépett mályvabokorral állítson haza. Azt meg nagyon is lehet szeretni.
Ez egy másik történet, egészen más kezdettel. A vége pedig még így is rendkívül sokféle lehet.
Paranoid polaroid
2010 március 25. | Szerző: nos
Nagy érzésekre vágytam, vagy eleve azokat kaptam, mint mintát- fogalmam sincs, de valami belém szorult.
Mindenért bocsánat! Utólag, előre, és oda-vissza is. Békére vágyom, nagy esti beszélgetések, énekelős mosogatások, szalonnasütés kijelölt pihenőhelyen, holtág mellett a játszótér, mellette bódé, ahol kétes szavatosságú a fagylalt, picit langyos a sör. Picit mindenki narancsbőrös, dehát picit szabad…
Nem vágyom sokra. Vagy mégis? Télen hó essen, tavasszal illatos eső, nyáron ússzunk a holtág langyuló vizében, ősszel sisteregjen lábunk alatt az avar. Közös étkezések, nagy beszélgetések, esti csend, összebújás.
Miért nem fér egy napba MINDEN? Minden, ami azonnal és rögtön és mindenképpen muszáj. Fontos. Vagy haszontalan, mint a cigaretta füstje: körrülleng, fojt, de édes.
Nincs idő, nincs elég idő. Reggel gyereket éberre puszilni, felöltöztetni, mint egy babát. Dolgozni, barátságot ápolni, nevetni, gorombaságot lenyelni, kedvességet elfogadni, megélni… enni, inni kell… este meg aludni. Kedvesnek, gorombának lenni.
Fél füllel, fél szemmel, fél szívvel élek. A kivülálló biztonságával nézem a mozit. Vagy nem. Nem sikerül. Az ember beleszáll a szerepbe, amit megírtak neki, amit kitalált, ha szerencsés: megálmodott. Aztán felébred, és megretten.
Megrettenek. Harmincas, negyvenes nők hiszik magukról, hogy ők még csajok. Pláne dívák. Arcukon gyűrődik a smink, amit reggel felkentek, arcot rajzoltak maguknak. Anélkül sír a tükör, ha belenéznek. Vajon látják-e azt is, ami mögötte van, a megkínzott, méregdrága krémekkel alázott bőr alatt, a csont mögött, az agyban.A szívet most hagyjuk.
Mindenki áldozat. Kifelé tökéletesen megfestett portré, gondosan kidolgozott apró részletekkel. Csak ne kapard le a mázat. Alatta ott nyüszít mindaz, amit vállalni kínos és félelmetes. Tedd ki a szíved, és meglátod, belerúgnak, megszorongatják, leszúrnak. Ez a természet rendje. A gyengéket legyűrni, a vadakat betörni, a gőgöst tisztelni kell.
Két összeomlás között pedig iparkodni, játszani, vagy csak röhögni az egészen görcsösen.
Galambgomba
2010 március 25. | Szerző: nos
Amikor kibontottam a műanyag tasakot- szárított élelmiszerről lévén szó-, belémhasított, hogy ez talán nem is gomba, hanem galambszar. Láttam már olyat, egyáltalán nem így néz ki, viszont az illata talán…
Megállapítást nyert: nem vagyok gourmet. Erdő mellett (estvéledtem) cseperedtem, ettem igazi erdei szamócát, szedtem ibolyát, csakhát a gomba, az valahogy kimaradt. A ládában termesztett csiperkéig jutottam mindössze- eddig.
A gomba számomra a talány, csoda-tessék, még ez is!-, ráadásul van benne valami alattomos. Se nem növény, se nem állat. Egészséges, bár akad, amelyik csak egyszer ehető. Pontosabban EGYSZER minden gomba ehető…
Amikor kóstoltam, arra jutottam, talán mégsem galamb. Inkább róka. (Bocsánat!)
A továbbiakban nem hagyatkozhatok egyébre, kóstolni kell! Gombából is sokféle van, akár tasakban, biztonságosan. Őzláb, vargánya, tinóru, róka…
Közben majd arra gondolok, hogyan lobogott a tűz a konyhán, ahol a koszos kötényű kislányok énekeltek- a kisasszonyka tejtestvérei-, amíg vaskos lábú anyjuk párolta, fűszerezte a reggeli szedést. Este volt, nyúlós hideg, amitől gémberedik a szegény ember teste. A forró, friss vaj illatú pára lecsapódott a horpadt bádogpoharak oldalán, és összefutott a nyál az éhes szájban.
Játszótér
2010 március 23. | Szerző: nos
Divatos anyuka bevonul: nagy seggel, nagyképűen. Arcát a legmenőbb napszemüveg takarja, lábán olasz csizma, kezében tízezreket kóstáló táska. A gyerek mini-modell. Egyelőre még kedves, de hamarosan nem téveszti el, kivel kell, és ki az, akivel még lehet barátkoznia.
A másik sarokban a másik véglet: végtelenül egyszerű, kínaiul hamisított márka őrült panelparaszt. A nagyi a játszótér mellett bagózik, a gyerekek egymás haját tépik a hinta miatt, anya nagy hangon osztja az észt. Ha kioszt, azt beosztod.
Behúzott nyakkal ülök az egyik padon. Barátnőm éppen a bébis játszótéren csatangol a fiával. Újabb szezon, néhány új arc, mind kopottasabb játékok, de a leosztás a régi. Vagy frissen frizírozott, tip-top anyu vagy kissé elhízott, egyre inkább jóllakott malacra hajadzó kőgazdag férjjel, egyiptomi nyaralással…na akkor van státuszod…
…vagy az élet és a fogatlan kibeszélő show-k velős problémáin cuppogó Miss Röfi. Illetve van egy csontsovány, dohányszagú, útszéli sminkben pompázó változat, aranycsíkos melegítőben.
A kettő között ingoványos a terep. Sem itt, sem ott nem vagy nyerő. Panelparasztnak túl beképzelt, menőnek igencsak szerény. Azért akad társaság így is. Néhány elvetemült, akinek van még némi önkritikája, és tud nevetni azon is, hogy ma éppen ő az a szerencsés, aki szarba lép.
Most, rögtön!
2010 március 22. | Szerző: nos
Két éve, valahol Észak-Írországban együtt pancsoltunk egy kényelmes sarokkádban a Pocokkal. Habos kis hordóhasát az orromba nyomva hangzott el a parancs. Azóta is turnézom a gyermeki lángész ez ékes bizonyítékával.
Naponta látom, sőt érzem: minden most, rögtön kell. Azonnal. Senki nem akar várni. Gyorséttermekbe járó megtermett családanyu-talpig sminkben- adja le idegesen a rendelést. Csak anyámat nem kérik, talán mert nincs akcióban… Nézem, a cipője többet ér, mint az én egész tavaszi kollekcióm. Ha beülne kiscsaláddal a legmenőbb étterembe, ketten ugrálnák körbe. Csakhogy ott várni kell.
Nincs idő. Főzni utálatos, mert utána mosogatni kell, pontosabban bepakolni a gépbe, aztán meg kirámolni újra… rettenetes. Ráadásul a bevásárlás is időt vesz el. Munkától, gyerektől…
Én is utálok várni. Postán, a boltban a húspultnál, aztán a sajtoknál újra, a kasszánál kígyózó sorban… a buszmegállóban, orvosnál, tűdőszűrésnél… e-mailre, telefonra, pénzre… a patikában…
RETTENETES! Nekem sincs időm elég. Lehet, hogy holnap elüt egy autó. Ki tudja? Vagy kinyílik megint testemben a vérszomjas virág: a rák. Esetleg hirtelen szívmegállás. Nem tudhatom, mennyi idő jutott, mivel gazdálkodom. Egy biztos. Várni jó.
Várom a tavaszt, a nyári holtágat, a születésnapom, a gyerek első táborozását, a karácsonyt… a holnapi napot. Szeretek féllábon téblábolni olykor, mintha ráérnék mindenkit alaposan szemügyre venni- mert a postán nem halad a sor. Főzni is imádok, nincs annál izgalmasabb, mint fűszerezni a húst, a levest, lesni a sütőben a kalácsot.
Szeretem azt képzelni, száz évig élek. Ilyenkor nyugodtan alszom sokáig, bambulok este a füstölő mellett, vagy a játszótéren ülök a padon. Ráérek játszani a gyerekkel, könyvet olvasni, semmiségekről csacsogni. Boldog vagyok. Azonnal.
Álmodik a nyomor
2010 március 21. | Szerző: nos
Hosszú napunk volt. Reggel hatkor ébredtem, kivételesen nem az alsó vagy felső lakók miatt. Fél óra nyűglődés az ágyban, hátha visszaalszom, és álmodom valami szépet is. Menetrendszerű rémálmaim ezúttal nem véresek, nincs bennük nemi erőszak, ellopott gyermek… mégis nyomasztóan peregnek estéről-estére. Lassan rákapok arra, hogy lefekvés előtt ábrándozom, legalább ébren szőjem úgy a szálakat, ahogy álmodni lenne jó.
Pohár vörösborral a kezemben azon mélázom, mennyire várom a nyarat. Hajnalban besüt a nap az ablakon, ragacsos dinnyelétől úszik az asztal, a gyerekből árad a naptej illata, estig strandolunk, fagyival andalogva rójuk az utcákat este.
Elnapolt boldogság lenne? Most is jó élni. Vacsorakor a mécsesek fénye az ablakban, a pirított hagyma illata délben, a reggeli verőfény, amiben ébredek. A gyereknek minden évszakban finom az illata. Éppen undorodom a pasiktól-Isten adja, hogy következetes maradjak!-, és ilyenkor érzem: van a pasikon túl is élet.
Persze kerekebb lett volna a sztori egy helyes férjjel, akinek nem büdös a munka, nem pökhendi értelmiségi- csak szerény, zseniális-, aki kisbabát akar, meg szatyrokat cipelni, nem engedi, hogy este egyedül bóklásszak haza munka után, néha megmasszírozza a hátam, olykor virágot hoz, vagy csak elmosogat. Akivel hajnalig beszélgetünk, megváltjuk a világot, legalább a privát, külön bejáratú valóságunkat. Magyaráz a gyereknek, sárkányt ereget vele, példát mutat.
Szép lett volna együtt megöregedni. Ülni nyaranta valahol a Balaton partján egy diófa alatt.
Bosszú?
2010 március 19. | Szerző: nos
Nem arra vágyom, hogy neki fájjon. Az sem izgat eléggé, hogy Zs.-t meghurcoljam. Arra lennének hatékonyabb módszerek. Mégis, nem hagy nyugodni egy kérdés. Hogy lehet így élni?
Húsz éve házasok, ott a két gyerek. Erika adatlapján az egyik közösségi oldalon egy húsz éve készült kép. Aztán semmi, csak a két gyerek. Abban él még mindig?
Ha begorombulok, megírok neki mindent. Hogy szánalmas ez a visszafelé élet, sajnálom, hogy kapaszkodik. Negyvenévesen én kitenném a férjem a közös otthonból, meghallgatnám anyám károgását, elmagyaráznám a nagyfiamnak amit úgyis eddig is látott-hiszen nem hülye-, megvígasztalnám a kicsit… és lépnék egy nagyot az önismeret útján.
Pont, mint én, az elhagyott maca. Istenem, mekkora hülye voltam! Megírom ezt is. Nem sumákolnám el azt az apró részletet, hogy végül engem is ejtett Zs. Mert mindig többet akartam. Illetve szóltam, hogy majd egyre többet fogok követelőzni. Nem lesz elég, ha mindig csak megdönt, én sétálni szeretek, könyvesboltba, moziba járni. Az ágy fontos, de csak egy szelet a kapcsolat tortájából. Hiába a legfinomabb szelet.
Nem a pénz és a státusz kellett. Szülni, házasodni vele már nem akartam. Van elég gyerek, és harmadik feleségnek lenni nem valami előkelő, inkább groteszk. Egyetlen testrész viszont kevés a boldogsághoz. Nem dob fel, ha havonta egyszer vagy kétszer megmasszírozzák a hátam. Finoman fejeztem ki magam?
Ha szeretőt szeretnék, hát fiatalt, tüzest és közelebbit választanék. Mert egyelőre még választhatok. Túl a harmadik x-en és egy szülésen még mindig mazsolázhatnék, ha csak ennyire vágynék. A bökkenő csak az, hogy nem erre vágyom. Rémlik, hogy ezt annak idején le is szögeztem. Kérdőre vontam Zs.-t is, mit keres. Társat vagy szexpartnert? Mert az egyik szerepre alkalmatlan vagyok.
Arra is képtelen lennék, hogy ragaszkodjak az asszonynevemhez, miközben a férjem- az a disznó- más nőkkel hentereg valahol, azt sem tudhatom pontosan mikor. Nem mosnék rá, és nem engedném karácsonykor a fa közelébe, nem rendeznék kerti party-t, nem néznék a szemébe, és nem tűrném a szagát a lakásban. Egyszerűen kidobnám.
Mert többre tartanám magam egy bejárónőnél, adóstársnál, X. Y.-nénél. Többre tartom magam. Leszek még én is negyvenéves. Isten adja, hogy ne kelljen reggelente úgy a tükörbe néznem, hogy csak egy elhasznált, kihasznált, megunt nő képét lássam, akinek levelet írt a férje megunt macája.
Laza
2010 március 17. | Szerző: nos
Vacsorára tükörtojást ettünk. Reszeltem sajtot a tetejére. Az ablakpárkányon mécsesek égtek, és azon gondolkoztam, a gyerekem vajon boldog-e.
Délután levelet kaptam. Zs. írt, aki fiatalos és laza. Közel az ötvenhez friss puncik után szalad, mert otthon nem stimmel valami az ágyban. Az asztalnál állítólag dúl a harmónia. Az e-mail egyszerre melodramatikus és laza. Már az első szó szúrja a szemem: “szitu”. Mi ez? Helyzet van, ne lazáskodjunk, értve van?!
Minden férfi disznó, és nincs ezzel semmi baj- minket lányokat sem kell túlzottan félteni. Azt viszont nem értem, miért kell puhatestűnek, ha úgy tetszik csigának lenni? (Se fiú, se lány…hm, ez is egy értelmezés.) Könyörögtem az elején, tisztázzuk, mit akarunk a másiktól, mit nyújthatunk. Szépen alakult minden, azt hallottam, amit hallani vágytam. Olykor olvastam ugyan a sorok között, de olvasok magamban is, nem dobok senkire követ. Mégis felfordult kicsit a gyomrom, mire idáig jutottunk.
Nem történt tragédia. Újabb csalódás- magamban is-, újabb tanulság, megint egy nyálas levél, kínos “szitu”… TRAGIKOMÉDIA.
Zsibbad…
2010 március 29. | Szerző: nos
Leradíroztam a bőröm. Előtte alaposan beáztattam magam, bár a kiló só először zacskóstul borult a vízbe, mert telefonáltam is. Némi töprengés után kibontottam a tasakot, mert bár így gazdaságosabb, talán kevésbé hatásos narancsbőr ellen.
Éppen nem görcsölök a narancsbőr, a visszerek és a bőrrák miatt. Úgy vélem, felesleges állandóan szoronganom. Ahhoz túlságosan hiú vagyok, hogy elhagyjam magam végleg, viszont nem vagyok hajlandó minden percben készenlétben élni. Nem kenyerem a bio, szerintem az is csak üzlet. Saját bevallása szerint a dalai láma is fogyaszt néha húst. Nem azért, mert gyenge, hanem mert amit vendégségben elétesznek, abból eszik. Valami ilyesmit olvastam, persze nem mentség, csak jól esik. A tudat, hogy nem kell megfeszülni. Felesleges.
Kutyából nem lesz szalonna? Azért talán lehet. Amennyiben az a sorsa.
Mindegy, mondom nem először. Zsibbadok. Az utóbbi néhány nap elég erős volt. Mondhatnám: kiverte a biztosítékot. Lemondtam néhány illúzióról, törekvésről, görcsről. A megkönnyebbülés még várat magára.
Azt mondták: erős vagyok. Jól esett, de nevetnem kellett: nincs más választásom. Mármint erősnek lenni. Amúgy meg ez csak az egyik oldal, másrészről szemét és önző vagyok. Nem érdekel.
Most ma van, és holnap is lesz. Ami volt, azt próbálom levetni. A biztos rosszat a bizonytalan jóért. Ha a sors úgy hozza, még rosszabb is lehet. Állok elébe. A régi lemezt ismerem, fújom kívülről, álmomban is. Nem kell, nem bírom.
Nem is akarom bírni. A nap süt, a lehetőségek adottak, minden jel arra vall: minden mindennel összefügg, és az életünk bizony rajtunk is múlik. Akinek igénye van ilyesmire, az váltsa meg önmagát. Én is rendezgetem a SAJÁTomat.
Oldal ajánlása emailben
X