Értékcsökkent áru
2010 március 14. | Szerző: nos
Időnként megnézem a neten gyermekem apját. Úri passzió, unatkozó elhagyott anyák hobbija, felesleges időfecsérlés. Tudom. Évekig reméltem, jobb belátásra tér, meggyűrik az évek és kicsit megtörten, de nem megalázkodva visszatér. Nem hozzám, a gyerekhez. És akkor én mindent- végre látványosan is- megbocsáthatok. Hazudnék, ha azt mondanám: haragszom. Gyűlöltem, amikor szülői nyomásra felhívott, és az érdekelte, van-e már valakim. Féléves pici gyerekkel, karácsonykor éppen nem erre a kérdésre vágytam. Gyűlöltem a bíróságon is, mert ott éreztem először kínosnak: én valamilyen értelemben hozzá tartozom, egymáshoz közünk van, szerelmünknek gyümölcse… amiről ő nem óhajt tudomást se venni, nemhogy gondoskodni róla.
Évekig sirattam, és vártam. Dédelgettem a közös emlékeinket, nevelgettem a kis gyümölcsöt, okosan válaszolgattam a tapintatlan kérdésekre- elvittem a balhét. Néha még utálom emiatt, hogy neki semmi gondja. Nem ideges, ha lázas a gyerek, vagy az iskolában bántják, nem büszke rá, amikor lehetne, nem tanítja semmire.
Nem őt keresem a többi férfiban. Bár kétségkívül vonzom a neurotikus fiúkat- ez úgy tűnik elévülhetetlen érdemem: hárpia anyu szárnyai alól az én szoknyám alá menekülne minden meg nem értett zseni. Én persze mindenkit megértek, mert a gyötrelmes gyermekkor kiváló ajánló levél, egyfajta közös nevező, mindennek alapja és oka. Világ lelki nyomorékjai egyesüljetek!
Most megtört a “százegyszer tört varázs”. Napokig bámultam értetlenül, nem hittem el, hogy ennyire megváltozhat az, akit valaha szerettem. Nem ő az. Ki kellene írni, ha nem lenne megengedhetetlenül gonosz csíny: ÉRTÉKCSÖKKENT ÁRU.
Hirdetés
2010 március 8. | Szerző: nos
Keresem azt a magas, sportos testalkatú, 30 körüli, független, félárva(anyuka nem élhet!) férfit, aki képes önálló döntéshozatalra, nem iszik, nem dohányzik (sokat), nincs “kristálytiszta hímlogikája”, vagy legalábbis nem használja azt. Jelige: “Senki sem tökéletes”
Cirkusz
2010 március 5. | Szerző: nos
Volt időszak, amikor egyből Tibetig mentem volna, de legalábbis valami poros tanyáig- csak ne kelljen nap, mint nap részt venni ebben a cirkuszban. Ahol- valljuk be- inkább bohócokat keresnek, a porondmester és a cirkuszigazgató szerepe leosztva.
Sokat töprengtem azon, mennyi múlik a neveltetésen? Vajon akkor is ilyen bújkálós lennék, ha gyerekkoromban a világ közepe lettem volna? Úgy értem: nem csak az én világomé. Talán nagyszájú senkiként pakolnám a fogrémes tubusokat hipermarketek polcain, trendi életérzés rohanna meg a kedvenc magazinom felszínes cikkeit olvasván, és divatos szingli életem minglire cserélném. Valami metroszexuális majommal, akinek még onnan is kikoptatta a szőrét a lézer.
Lehetnék űzött, finoman savanyodó nyelvtanár, aki nem mer az óráin elmosolyodni, nehogy a neveletlen kölkek még jobban elszemtelenedjenek. A férjem lassú hízásnak indul, miközben engem megesz a stressz, később a rák is, de előbb még felnevelünk egy-két boldogtalan gyereket.
Sokminden lehetnék, sokféle lehettem volna, mostmár ilyen vagyok. Egyre kevésbé aggaszt a számtalan elszalasztott lehetőség, és nincs kedvem szorongani a jövőtől. Most vagyok. És azt hallottam, minden nap ma van. Nincs idő belelovalni magam egy szerepbe, ami csak a közönségnek tetszik, de nekem nem okoz elég örömet.
Nem a taps kell, hanem a csendes esti beszélgetések, a fogmosás monotóniája, a húsleves közhelyes íze, ahogy reggel besüt a nap, vagy este kihűl a homok a játszótéren…a gyerek naptejes illata, és a lebegő trutyi a holtág vizén, a kis halak, amiket még sosem sikerült kimernünk a piros vödörrel, a sör íze este, miközben alig lélegzik a hőség… a pillanat bágyadt, haszontalan, kevésbé praktikus örömei.
A cirkusz nem áll meg, dübörög a show. Gondosan beszárított frizurák, divatos műkörmök, szenvedéllyel gyűjtögetett diplomák, kirakatba szánt megannyi élet. Ha teszik, ha nem : mindnyájan kirakatban vagyunk. Ha megunom, elbújok egy pici garzonlakásba, vagy keresek egy poros tanyát.
Majd kialakul…
2010 március 3. | Szerző: nos
Hosszú hetek óta gondolkozom. Ha úgy tetszik: rágom magam, depressziózom, hergelem magam, fújtatok… Hogy képzeli?! Miért gondolja azt, hogy mostmár mindig ez lesz? … és boldogan kufircolunk, amíg meg nem unja. Hiszen mindig is erre vágytam, nekem ez elég, ez éltet… ennyire igénytelen vagyok.
Nem válik, nem történt ezügyben semmi sem. Azt mondják, aki akar, az megy. Nem latolgat hosszasan, akinek ég a talpa alatt a föld.Amikor jó passzban vagyok, engedékenyen szemlélem kapcsolatunk lassan erjedő állóvizét. Az is lehet, elpárolog minden a poshadás előtt: szerelem, csalódás, gyűlölet. Elillan. Nem élesztgetem újra meg újra törékeny bizalmam, nem állhatok elé folyton ugyanazzal a naiv-butuska arccal. Mindegy, csak szexi legyen?
Nincs rám idő. És egyetlen feladatom van: jó legyek. Derűs, igyekvő-törekvő. A telefonban szépen beszélni, problémát derűsen szemlélni, poént kihegyezni, csattanó a végén… pöpec. Szép vagyok. Telve gyűlölettel és reménnyel dobálom magam az ész és a hormonok hullámain. Epileptikus hangulatroham.
“Ha eszed lenne…” és “… csak a szívedre hallgass!” – kopognak az elém dobált szavak. Az eszem azt súgja, várni kell, a szívem menekülőre venné- aztán cserélnek. Majd kialakul?
Férfiak
2010 március 3. | Szerző: nos
Vajon mi lett velük, belőlük? Férfi?
Mi az, hogy FÉRFI? Milyen egy férfi, akinek nem pusztán másodlagos nemi jellege van? Sokfélék vagyunk, és ezt tiszteletben kell tartani. Mégis: hogy szaladgálhatnak közöttünk férfiak, akik miatt sír még a szomszéd néni is, akiktől felfordul a többi férfi gyomra, akik miatt kinyílik a bicska a zsebemben? Őket is szülték, nevelték, formálták, vagy csak tartották, mint egy haszonállatot. (A nők.)
Van egy típus, amit nem lehet nem bántani. Balázst egy vakrandin ismertem meg. Előtte leveleztünk, telefonáltunk, és bevallom: bedőltem a feltöltött fotóinak. Leginkább azoknak, mert amikor megpillantottam, rögtön megtört a varázs- mindegy lett volna stílus és modor. Először szembesültem azzal, hogy lehet nyomulni sokéves fényképekkel, amiken még nem látszik az a bizonyos 15 kg felesleg, és bizony lenő egy pasi haja is. Balázs szánalmasan hadarta testi- lelki, anyagi kudarcait, szerelmi élete és gyermekkora ömlesztve borult rám, miközben köröztünk a tó partján, s azon merengtem, mennyi időt is szánok erre. Elkacarásztam magamban, milyen felesleges volt üdére-illatosra kicsinosítanom magam, ennek a szegény ördögnek mindegy, ha akár munkából, büdösen viharzok elé. Neki csak egy megértő lyuk kell, és akkor “kivirulna”. Addig abban a hiszemben éltem: virulni a nőnek kell. Mindegy. Leráztam magamról, később e-mailben kegyetlenül, mert erre volt igénye. Azóta sok lánynak előadhatta már a megsebzett lelkű, pillanatnyilag lepusztult, de virulni képes férfi számát. Én pedig hetekig röhögtem, hogy egy öregasszonnyal randevúztam, akinek farka volt.
Éhes farka. Másik kedvencem a macsó. Hódít, vadászik, leszar. Röviden ennyi. Részletezzem? Minek? Nincs kivétel, csak biológiai óra meg társadalmi nyomás. Előbb- utóbb ő is elvesz egy gondosan manikűrözött, jó családból való, diplomás díszpicsát, akit majd csal egyéb- fiatalabb és kevésbé követelőző- puncikkal… és így megy ez, az erekciók végezetéig. Közben siker, gazdagság, szép család.
A művészlélek a halálom, mert ha szép, nem lehet nem beleszeretni. A macsó mindig riasztó, mert miután megkap, tényleg tojik rád. Nem fog felhívni, virágot küldeni, vagy legalább Valentin-puszit… Neki csak dísz vagy, egy pipa a listán. A Művész azonban ragaszkodik. Csodálja a lábad vagy nyakad vonalát, észreveszi a színátmenetes pupillád szélén azt a kis fekete pöttyöt, virágot vesz, verset ír… és te megbocsátod neki, hogy nem Ady Endre. Neki lelke van, meg tomboló természete. Egyik nap kenyérre kennéd, másnap megerőszakol. Jövőre házasodna, de havonta egyszer kidob. Kell a szabadság, és kell a múzsa. Esetenként más múzsa is.
Ha elhagyod felhív, felkutat, letérdel, zokog. Aztán elmúlik ez is. Ő is megházasodik. Ha peched van, te vagy a szerencsés. Moshatsz, vasalhatsz, de maradj a harmadik gyerek után is szexi és tökéletes. Különben csak lerobbant utánfutó leszel, aki miatt szánják szegényt. Máris támadásba lendül a sok önjelölt múzsa, aki majd kárpótolja őt.
Anyu kedvence friss diplomás, kinyalt értelmiségi, se íze-se bűze metroszexuális… és végtelen sok variációik. Válassz! Sőt, ez a huszonegyedik század, keress! És magadra vess! Az “igazi férfiak” valahol messze járnak. Nincs fenekükön kinyúlt kordbársony nadrágjuk, nem petyhüdt tokán berzenkedik a borosta, nem írnak álmosító, pinabalettos verseket. Anyuka nem dönti el helyettük, elég jó-e a csaj, hogy még gyereket is csináljunk, a haverok körében nem sikk nyíltan csalni az asszonyt, és nem hagyják el tartásdíj nélkül a gyerekeket. Az “igazi férfi” sír, ha nincs más lehetőség, de nem szenveleg, és nyalogat kitalált lelki sebet.
Ágika
2010 március 1. | Szerző: nos
Besütött reggel a nap a koszos ablakon. Néha pucolni kéne, legalább ünnepnapok előtt- ez egy pillanatra felmerült benne, de elhessegette a fázós gondolatot. Hűvös van még, nemrég gyógyult meg, a láz és nátha ízét érezni vélte olykor. Tornázni kell, ezt nem lehet odázni. A teste még feszes, de a bőre öregszik, na jó: érik. Futnak majd Évivel, jógáznak Dórival… “egyedül nem megy, ha-ha-ha-ha!”
Nem tudta eldönteni, jelentkezzen-e. Énekel, amióta él. Teli tüdőből, tisztán, felszabadultan. A tanítóképző alkalmassági vizsgáján egy konzervatóriumi meghallgatást is ígértek neki, persze végül elszúrta a történelem írásbelit, nem lett az egészből semmi sem.
Ágika nem adta fel. Jó néhány átszendergett esztendő után újabb hobbira talált, s a keresztszemes hímzések és norvégmintás bébipulcsik után kikerült egy kisregény is a keze alól. Kisregényecske, no. Előtte még megjelent pár sor a kedvenc lapjában is, körbeturnézta vele a várost: barátai, rokonai és üzletfelei nem kis örömére. Ominózus példány azóta is ott lapul az éjjekiszekrény fiókban, várva az unokák érkezését, akiknek Ágika párás mosollyal mutatja majd a nagyi tehetségének ékes első bizonyítékát… Igen, akkor döntötte el, hogy író lesz.
Nem holmi zugfirkász a helyi lapnál, hanem ünnepelt díva, akinek könyveit elkapkodják a megjelenés hetében, idegen nyelvekre kell fordítani, és komoly fehérnemű gyűjteményre tesz szert a bevételekből. Mert Ágika nem egy Van Gogh, még életében szeretné élvezni a sikert. Gyakran szorongott, hogy kevés. A színészkedéssel akkor hagyott fel, amikor- a bíztató kritkák dacára- rájött: nem ő Jászai Mari. Különben is nehezen viselte leendő pályatársait, akik viszont abban a szent meggyőződésben éltek, hogy ők azok. Reggelente keserű undorral nyugtázta, ahogy a kollégiumi szobában megpezsdült az élet. Az öt önjelölt primadonna órákkal korábban felkelt, hogy zajos és lázas készülődéssel rajzoljon szép arcot magának. Ő a másik oldalára fordult, és tudta: ő az egyetlen, aki smink nélkül sem hányja le a tükörképét.
Bohóckodni azóta is szeret. A make-up pedig önbizalmat ad. Mégis csak énekelni kéne! De mi lesz a gyerekkel? Még olyan kicsi! Igaz, ma azt ünnepelték, hogy már büdöset izzadt. Írni azonban bárhol és bármennyit lehet, az ember nem kopik, csak csiszolódik, mint a gyémánt…
Ágika belevetette hát magát az önmegvalósítás mámorába; írt éjjel és nappal, szervezett házibulit, és titokban azért zoknit is kötött. Ablakot nem pucolt, mert félt a korai haláltól. A nagy művészek olykor banális körülmények között múltak ki ebből az árnyékvilágból.
“Filléres emlékeim…”
2010 február 24. | Szerző: nos
Legszebb emlékek? A marcipán rózsa a születésnepi tortán. Hatéves voltam, barnára sült, testalkatom alapján etióp. A rózsa vörös volt, szépen kidolgozott. Naphosszat ültem a cseresznyefán, ahová felmászni kaland volt, lefelé rettegés. Az volt a képzeletbeli otthonunk öcsémmel. Ettük a roppanós, fekete cseresznyét, béke volt. Ültünk a forró, aranyló sárga homokban, a barackfa alatt. Balra szőlőtőkék, jobbra a hatalmas kert, mindenhol bódító petúniák.
Fényes bőrű nyarak a Balaton partján, barátnőkkel, sült hallal. Esténként szűrt lámpafény, világot megváltó beszélgetések, és hajnalig tartó halk éneklés. Elbúgtam a hippi korszak összes általam ismert dalát, s a közönség baráti volt.
Séta a Városligetben L.-lel, akiről azt hittem, csupán haverkodik. A naivitás legszentebb kora. Amíg fiatal és szép voltam, senkiről sem feltételeztem, hogy AZT akarja. Most meg mindenkiről tudom: CSAK AZT. Feküdtünk a fűben, söröztünk-akkor még éppen szabad volt közterületen lerészegedni-, és mindig egyre közelebb bújt. Nem történt semmi, csak boldogok voltunk. Bár helyesebb volna az egyes szám, első személy.
Legszebb és legmocskosabb emlékeim hozzá fűződnek-meg az egómhoz. A gyerek születésekor a határtalan csodálat. Hogy ő az, és az enyém, és felfoghatatlan csoda. A boldogságot vágytam vele is megosztani, de nem mertem üzenni, hogy megszületett kettőnk legkisebb többszöröse, egyben a legnagyobb osztó… kétségkívül a legcsodálatosabb valami, ami belőlünk egyáltalán létre jöhetett; és nem mertem írni, telefonálni sem. Féltem, a közönye annál is mérgezőbb lesz, mint amit addig mutatott magából.
A lányom. Ha csak a szeméről szabadna írni, vagy pusztán csak a keze nyomait dícsérni, a haját… a legkisebb lábujjában is benne van, egészében és tökéletesen, annak is fergeteges a humora. Minden gyerek csoda. És persze csodálatosan kihoznak olykor minket begyepesedett felnőtteket a sodrunkból, mert idővel magunkról hisszük a tökélyt, ők meg szegények egyre problematikusabbak…
Ülni a szőlőlugas alatt, olvasni, enni a savanyú nyári almát. Hallgatni mániákusan egyetlen cd-t, kívülről fújni a legszebb számot, azt a szerelmeset, amitől még jobban beleszeretsz. A fiúba, életbe, halálba, közhelybe. Reggel ülni a víz partján, hajadban nyárfa pihe, orrodban a rohadt hal, a város szaga, és a tombolóan boldog nyár ígérete.
Ilyesmikre emlékszem. Első randevúkra, reszketeg félelemre az első éjszakán, az odabújás mindent elsimító puha nyugalmára: most kicsi vagyok, és szeretnek… az első vacsora, ebéd és reggeli, anyuka mérgezett mosolya, és a testvér, haverok, baráti kör… a nagy röhögések, a közös kirándulások. Talán nem is baj, hogy mindez oda. Megvan, elevenen eltemetve, bármikor kiáshatom. Lesöpörgetem, érzem mindennek az illatát, ízét. Két mosogatás és egy matek lecke között néha megállok az önsajnálat mocsara mellett, óvatosan meghempergek, várom a hatást. Ha nem szippant magába, tovább megyek.
Nemrég találtam róla fényképet, írást. Karriert futott be. Mindegy kinek az oldalvizén, milyen áron, ez nem érdekel. Néztem, csak néztem, nem hittem a szememnek. Nem ő az. Akit szerettem és gyűlöltem, akit nem lehet kitörölni az albumból-hiszen a gyümölcsünk velem van-, egy másik testbe költözött. Ez pedig egy puffadt, rövidlátó hullagyalázó.
Derű
2010 február 24. | Szerző: nos
Épp a morzsát próbáltam kipiszkálni a laptop billentyűzete alól. Ágyban enni jó! Aki ezt tagadja, még nem próbálta. Asztalnál, egyenes háttal, szép ruhában… az nem kunszt. Szeretem úgy is, főleg egy késő őszi délutánon, egy izgalmas, nagydarab férfivel… akit szeretek. De ágyban enni maga a béke, vigasz. Persze nem lehet mindent, vannak tabuk. Hangulat kérdése is.
Apropos, hangulat! Ma először ébredtem emberi hangulatban, egészben éreztem magam. A citromolajra fogom, amit gondosan adagolva szopogatunk kristálycukorral- a legújabb szenvedély. Mániákusan alkalmazom a legkülönfélébb házi praktikákat magunkon. A gyereknek lelkifurdalás nélkül beadom az antibiotikumot is-olyan ritkán jut hozzá ilyesmihez, annyi nem árt!-, de tegnap is addig győzködtem, míg bebújt a nagy kék sátorba. Egy ócska lepedő alatt dugtuk össze a fejünket két pohár kamillatea felett. Kíváncsi leszek, hogyan emlékszik majd ezekre a dolgokra. A sós vizes gargalizálás, a sok gyógytea…
Ma vígan indult a napja, igaz ő mindig vidám. Ha nem csicsereg, majomkodik a tükör előtt, majd szökdell párat, akkor beteg. Szóval ma betűrtem a farmerját a velúr csizma szárába, így külső szemlélő számára is világos: ő nagylány. Nem az! De a nyegle válaszok mellé betársult néhány mitesszer kezdemény, és a tükör előtt eltöltött órák száma drasztikusan megemelkedett. Brumi macit azért öltöztetni kell, és egy pólyában kettő baba, esténként ezer puszi, reggel a suli előtt szájra egy hatalmas… aztán ha rosszat kérdezek, vagy rosszul, egyáltalán kérdezni merek, jaj nekem! Pukkadozunk. Ő mérgesen, én kínomban. Muszáj nem megszakadni a röhögéstől, kötelező tapintatosnak lenni! Az isten-szülőből így lesz gázos szülő. Nemrég még boldogan trónolt a dublini reptér vécéülőkéjén, és engem ünnepelt: “Egy okos felnőtt bármit megold!” Sugárzó mosolyában a feltétlen bizalom és a büszkeség. Manapság a humorom az egyetlen szuper hatékony fegyver a nyegléskedéssel szemben.
Kérdés: meddig marad az ember a humoránál? Azt hiszem, akinek van, az örökre úgy marad. Akinek nincs, azt messziről kerüljük! Bár eddigi tapasztalataim azt mutatják, a “betegek” jönnek maguktól is. És mesélnek, mondják, okítanak, tanácsot kérnek vagy adnak… de ez egy másik lemez.
Fertőzésveszély
2010 február 23. | Szerző: nos
Ötödik napja kínlódom. Ritkán ragadtatom magam odáig, hogy ne legyek jól-vagy legalábbis ne azt vetítsem-, de akkor beleadok apait-anyait. Gyerekkoromban imádtam ágyban feküdni napokig. Homlokomon, nyakamon vizes ruhával kómásan szemlélődtem-folyton ment a tévé-, és ágyba hozták a kedvenc paradicsomlevet. Orvos, injekció nem feszélyezett. Élveztem az életet. Leginkább szegény anyám félelmét, hogy talán meghalok. Ezt az irracionális félelmet azóta én is ismerem. Józan ész nem nyugtatott meg engem sem, amikor a gyerekem ötödik napja volt lázas, nem evett. Belesírtam a házi sütésű pizzába.
Felnőttként nem buli kivonni magad a forgalomból. Meggyőződésem, hogy az lesz beteg, akinek szüksége van rá. Ezért majd kapok, tudom. Az én hitem szerint mindenkivel az történik meg, aminek meg kell történnie. Ez keményen hangzik, és számomra sem vigasz, de abszolút logikus. Nem is olyan rég két szóra ugrottam: logikus, praktikus. Mára ez a két szó: kristálytiszta hímlogika. De erről később.
Utoljára három éve fektetett ki a láz. Szerelmes voltam, bizakodó. A fiú, akivel próbáltuk beleélni magunkat a felnőtt élet általunk-és legfőképp mások által- elképzelt kereteibe, végtelenül odaadó volt. Napokig feküdtem az albérletében, összeizzadtam az ágyát, a lábaimon kinőtt a szőr… de ő csak kísért rendületlenül a fürdőszobáig, reggel kezem ügyébe készítette a szendvicsemet, a távkapcsolót…
Ez visszatérő büntetés. Olvasni nem tudok lázasan, mert gyenge vagyok lapozni, értelmezni, élvezni a sorokat. A dobozban nem kell értelmezni semmit, az információt készen kapom, csak pislogni kell, ha már fáj a bambulás. Utálom. Inkább meggyógyulok.
Mi van?
2010 március 16. | Szerző: nos
Nézem, hát, tiszta depresszió ez a blog! Hol vannak a nagy zabálások, a gyertyafényes vacsorák a gyerekkel, a délutáni torna izomlázas öröme? Még jó, hogy magamat nem olvasom!
Most, hogy immár nem először friss szingli lettem-bár nem tudom, gyerekes anyákra illik-e ez a kifejezés-, ideje az idegösszeroppanás mellett számba venni, minek is örülhetnék.
Az, hogy nem ugrottam frissen bejegyzett kismamaként a Dunába, pusztán annak köszönhető, hogy tudtam: úgyis túlélném, a víz meg baromi hideg. Azóta is látom az örvénylő, piszkos szürke vizet, a hídkorlát koszlott festését. A halállal semmi bajom, de a hideg víz kikészít. Meg a fekete humor.
Hetek óta sejtettem, hogy hagytam magam becsapni, de ma megbizonyosodhattam, hogy óvatoskodásom nem volt ok nélkül való. Nem baj, hogy utálok szerelmes lenni, isteni szerencse, hogy nem lovalltam bele magam “az egészbe”… a végén még amiatt ujjonghatok, ha szép lassan kiégek. Ott azért még nem tartok, mert iszonyú haragot érzek, és csalódottságot. Ki nem állhatom, ha hülyének néznek, még rosszabb, ha én is annak érzem magam utólag.
Mindegy. Valamit ebből is meg kell tanulnom, ami egyáltalán nem mindegy, de ez a szavamjárása. Sokat rágom magam, mennyire romboló lehet ez a nyughatatlan szerelmi élet. No, nem vagyok valami léha hobbikurtizán, de ha a középkorban élnék, hát megégetnének. Minden férfi visz valamit: egy jelentős darabot a szerelembe-szeretetbe vetett illúziómból. Sokat olvasok a témában, és úgy döntöttem, nem akarok semmit. ( Dehogy nem! Helyes férjet, sok szexet, esetleg egy kisbabát…)
Mindenem megvan. Ez a durva! Képes lennék kezemet tördelve pityeregni, pedig semmi bajom! Egészséges vagyok, van egy csodálatos lányom, a más gyerekét is képes vagyok szeretni- ami nem utolsó dolog, ha már kénytelen vagyok a munkaidőm nagy részét ezzel tölteni-, jókat eszünk, nagyokat alszunk… és tudunk nagyokat, őszintén nevetni. Röhögni is.
Az asztalon ott hűl a lekváros bukta. Az illata betölti a lépcsőházat, aki belép a télies hidegből, már a postaládáknál érezheti. A gyerek sapkában alszik, mert hajat mosott, épp olyan, mint egy nagyra nőtt bébi. A csekkek befizetve, még maradt is valami kis tartalék- csoda!-, a lakásban otthonos rendetlenség, anyámmal jó viszony…( ez is csoda, de ez egy másik lemez)… ami tegnap még probléma volt, az mára megoldva.
Holnap újra beérek időben az ezerszer utált, de még el nem hagyott munkahelyemre, ahol ott lesz minimum két barátnőm, a kedvenc főnököm, a legkedvesebb vendégeim… és délután fürgén szaladhatok a lányomért, aki most is vigyorogni fog, beszámol pirospontokról és ebédről… miközben kibontom a cipőfűzőjét, beletúr a hajamba. A barátnők együtt örülnek minden sikernek- most éppen olyan helyről kaptam pozitív kritikát, ami meghatározhatja a további életemet-, és még irigyeim is vannak, ami nem kis teljesítmény egy gyermekét egyedül nevelő, elhagyott magyar anyától.
Mire reggel felébredünk, itt lesz a tavasz. Földszagú, játszótérre csalogató, kiskabátos, bolondos. Nem kell mindig sírni. Lehet annak is örülni, ami jut. Állítólag mindenki azt kapja, amit el bír viselni. Én nagyon sokat bírok. Ha majd kandallóm lesz, meg a kertben diófa, hálásan gondolok erre az időszakra is.
Oldal ajánlása emailben
X