Ágika

2010 március 1. | Szerző: nos |

         Besütött reggel a nap a koszos ablakon. Néha pucolni kéne, legalább ünnepnapok előtt- ez egy pillanatra felmerült benne, de elhessegette a fázós gondolatot. Hűvös van még, nemrég gyógyult meg, a láz és nátha ízét érezni vélte olykor. Tornázni kell, ezt nem lehet odázni. A teste még feszes, de a bőre öregszik, na jó: érik. Futnak majd Évivel, jógáznak Dórival… “egyedül nem megy, ha-ha-ha-ha!”

    Nem tudta eldönteni, jelentkezzen-e. Énekel, amióta él. Teli tüdőből, tisztán, felszabadultan. A tanítóképző alkalmassági vizsgáján egy konzervatóriumi meghallgatást is ígértek neki, persze végül elszúrta a történelem írásbelit, nem lett az egészből semmi sem.

    Ágika nem adta fel. Jó néhány átszendergett esztendő után újabb hobbira talált, s a keresztszemes hímzések és  norvégmintás bébipulcsik után kikerült egy kisregény is a keze alól. Kisregényecske, no. Előtte még megjelent pár sor a kedvenc lapjában is, körbeturnézta vele a várost: barátai, rokonai és üzletfelei nem kis örömére. Ominózus példány azóta is ott lapul az éjjekiszekrény fiókban, várva az unokák érkezését, akiknek Ágika párás mosollyal mutatja majd a nagyi tehetségének ékes első bizonyítékát… Igen, akkor döntötte el, hogy író lesz.

     Nem holmi zugfirkász a helyi lapnál, hanem ünnepelt díva, akinek könyveit elkapkodják a megjelenés hetében, idegen nyelvekre kell fordítani, és komoly fehérnemű gyűjteményre tesz szert a bevételekből. Mert Ágika nem egy Van Gogh, még életében szeretné élvezni a sikert. Gyakran szorongott, hogy kevés. A színészkedéssel akkor hagyott fel, amikor- a bíztató kritkák dacára- rájött: nem ő Jászai Mari. Különben is nehezen viselte leendő pályatársait, akik viszont abban a szent meggyőződésben éltek, hogy ők azok. Reggelente keserű undorral nyugtázta, ahogy a kollégiumi szobában megpezsdült az élet. Az öt önjelölt primadonna órákkal korábban felkelt, hogy zajos és lázas készülődéssel rajzoljon szép arcot magának. Ő a másik oldalára fordult, és tudta: ő az egyetlen, aki smink nélkül sem hányja le a tükörképét.

      Bohóckodni azóta is szeret. A make-up pedig önbizalmat ad. Mégis csak énekelni kéne! De mi lesz a gyerekkel? Még olyan kicsi! Igaz, ma azt ünnepelték, hogy már büdöset izzadt. Írni azonban bárhol és bármennyit lehet, az ember nem kopik, csak csiszolódik, mint a gyémánt…

       Ágika  belevetette hát magát az önmegvalósítás mámorába; írt éjjel és nappal, szervezett házibulit, és titokban azért zoknit is kötött. Ablakot nem pucolt, mert félt a korai haláltól. A nagy művészek olykor banális körülmények között múltak ki ebből az árnyékvilágból.