Mi van?

2010 március 16. | Szerző: nos |

          Nézem, hát, tiszta depresszió ez a blog! Hol vannak a nagy zabálások, a gyertyafényes vacsorák a gyerekkel, a délutáni torna izomlázas öröme? Még jó, hogy magamat nem olvasom!

      Most, hogy immár nem először friss szingli lettem-bár nem tudom, gyerekes anyákra illik-e ez a kifejezés-, ideje az idegösszeroppanás mellett számba venni, minek is örülhetnék.

     Az, hogy nem ugrottam frissen bejegyzett kismamaként a Dunába, pusztán annak köszönhető, hogy tudtam: úgyis túlélném, a víz meg baromi hideg. Azóta is látom az örvénylő, piszkos szürke vizet, a hídkorlát koszlott festését. A halállal semmi bajom, de a hideg víz kikészít. Meg a fekete humor.

      Hetek óta sejtettem, hogy hagytam magam becsapni, de ma megbizonyosodhattam, hogy óvatoskodásom nem volt ok nélkül való. Nem baj, hogy utálok szerelmes lenni, isteni szerencse, hogy nem lovalltam bele magam “az egészbe”… a végén még amiatt ujjonghatok, ha szép lassan kiégek. Ott azért még nem tartok, mert iszonyú haragot érzek, és csalódottságot. Ki nem állhatom, ha hülyének néznek, még rosszabb, ha én is annak érzem magam utólag.

      Mindegy. Valamit ebből is meg kell tanulnom, ami egyáltalán nem mindegy, de ez a szavamjárása. Sokat rágom magam, mennyire romboló lehet ez a nyughatatlan szerelmi élet. No, nem vagyok valami léha hobbikurtizán, de ha a középkorban élnék, hát megégetnének. Minden férfi visz valamit: egy jelentős darabot a szerelembe-szeretetbe vetett illúziómból. Sokat olvasok a témában, és úgy döntöttem, nem akarok semmit. ( Dehogy nem! Helyes férjet, sok szexet, esetleg egy kisbabát…)

     Mindenem megvan. Ez a durva! Képes lennék kezemet tördelve pityeregni, pedig semmi bajom! Egészséges vagyok, van egy csodálatos lányom, a más gyerekét is képes vagyok szeretni- ami nem utolsó dolog, ha már kénytelen vagyok a munkaidőm nagy részét ezzel tölteni-, jókat eszünk, nagyokat alszunk… és tudunk nagyokat, őszintén nevetni. Röhögni is.

      Az asztalon ott hűl a lekváros bukta. Az illata betölti a lépcsőházat, aki belép a télies hidegből, már a postaládáknál érezheti. A gyerek sapkában alszik, mert hajat mosott, épp olyan, mint egy nagyra nőtt bébi. A csekkek befizetve, még maradt is valami kis tartalék- csoda!-, a lakásban otthonos rendetlenség, anyámmal jó viszony…( ez is csoda, de ez egy másik lemez)… ami tegnap még probléma volt, az mára megoldva.

     Holnap újra beérek időben az ezerszer utált, de még el nem hagyott munkahelyemre, ahol ott lesz minimum két barátnőm, a kedvenc főnököm, a legkedvesebb vendégeim… és délután fürgén szaladhatok a lányomért, aki most is vigyorogni fog, beszámol pirospontokról és ebédről… miközben kibontom a cipőfűzőjét, beletúr a hajamba. A barátnők együtt örülnek minden sikernek- most éppen olyan helyről kaptam pozitív kritikát, ami meghatározhatja a további életemet-, és még irigyeim is vannak, ami nem kis teljesítmény egy gyermekét egyedül nevelő, elhagyott magyar anyától.

     Mire reggel felébredünk, itt lesz a tavasz. Földszagú, játszótérre csalogató, kiskabátos, bolondos. Nem kell mindig sírni. Lehet annak is örülni, ami jut. Állítólag mindenki azt kapja, amit el bír viselni. Én nagyon sokat bírok. Ha majd kandallóm lesz, meg a kertben diófa, hálásan gondolok erre az időszakra is.