Fertőzésveszély

2010 február 23. | Szerző: nos |

         Ötödik napja kínlódom. Ritkán ragadtatom magam odáig, hogy ne legyek jól-vagy legalábbis ne azt vetítsem-, de akkor beleadok apait-anyait. Gyerekkoromban imádtam ágyban feküdni napokig. Homlokomon, nyakamon vizes ruhával kómásan szemlélődtem-folyton ment a tévé-, és ágyba hozták a kedvenc paradicsomlevet. Orvos, injekció nem feszélyezett. Élveztem az életet. Leginkább szegény anyám félelmét, hogy talán meghalok. Ezt az irracionális félelmet azóta én is ismerem. Józan ész nem nyugtatott meg engem sem, amikor a gyerekem ötödik napja volt lázas, nem evett. Belesírtam a házi sütésű pizzába.

     Felnőttként nem buli kivonni magad a forgalomból. Meggyőződésem, hogy az lesz beteg, akinek szüksége van rá. Ezért majd kapok, tudom. Az én hitem szerint mindenkivel az történik meg, aminek meg kell történnie. Ez keményen hangzik, és számomra sem vigasz, de abszolút logikus. Nem is olyan rég két szóra ugrottam: logikus, praktikus. Mára ez a két szó: kristálytiszta hímlogika. De erről később.

      Utoljára három éve fektetett ki a láz. Szerelmes voltam, bizakodó. A fiú, akivel próbáltuk beleélni magunkat a felnőtt élet általunk-és legfőképp mások által- elképzelt kereteibe, végtelenül odaadó volt. Napokig feküdtem az albérletében, összeizzadtam az ágyát, a lábaimon kinőtt a szőr… de ő csak kísért rendületlenül a fürdőszobáig, reggel kezem ügyébe készítette a szendvicsemet, a távkapcsolót…

    Ez visszatérő büntetés. Olvasni nem tudok lázasan, mert gyenge vagyok lapozni, értelmezni, élvezni a sorokat. A dobozban nem kell értelmezni semmit, az információt készen kapom, csak pislogni kell, ha már fáj a bambulás. Utálom. Inkább meggyógyulok.