Derű

2010 február 24. | Szerző: nos |

        Épp a morzsát próbáltam kipiszkálni a laptop billentyűzete alól. Ágyban enni jó! Aki ezt tagadja, még nem próbálta. Asztalnál, egyenes háttal, szép ruhában… az nem kunszt. Szeretem úgy is, főleg egy késő őszi délutánon, egy izgalmas, nagydarab férfivel… akit szeretek. De ágyban enni maga a béke, vigasz. Persze nem lehet mindent, vannak tabuk. Hangulat kérdése is.

    Apropos, hangulat! Ma először ébredtem emberi hangulatban, egészben éreztem magam. A citromolajra fogom, amit gondosan adagolva szopogatunk kristálycukorral- a legújabb szenvedély. Mániákusan alkalmazom a legkülönfélébb házi praktikákat magunkon. A gyereknek lelkifurdalás nélkül beadom az antibiotikumot is-olyan ritkán jut hozzá ilyesmihez, annyi nem árt!-, de tegnap is addig győzködtem, míg bebújt a nagy kék sátorba. Egy ócska lepedő alatt dugtuk össze a fejünket két pohár kamillatea felett. Kíváncsi leszek, hogyan emlékszik majd ezekre a dolgokra. A sós vizes gargalizálás, a sok gyógytea…

       Ma vígan indult a napja, igaz ő mindig vidám. Ha nem csicsereg, majomkodik a tükör előtt, majd szökdell párat, akkor beteg. Szóval ma betűrtem a farmerját a velúr csizma szárába, így külső szemlélő számára is világos: ő nagylány. Nem az! De a nyegle válaszok mellé betársult néhány mitesszer kezdemény, és a tükör előtt eltöltött órák száma drasztikusan megemelkedett. Brumi macit azért öltöztetni kell, és egy pólyában kettő baba, esténként ezer puszi, reggel a suli előtt szájra egy hatalmas… aztán ha rosszat kérdezek, vagy rosszul, egyáltalán kérdezni merek, jaj nekem! Pukkadozunk. Ő mérgesen, én kínomban. Muszáj nem megszakadni a röhögéstől, kötelező tapintatosnak lenni! Az isten-szülőből így lesz gázos szülő. Nemrég még boldogan trónolt a dublini reptér vécéülőkéjén, és engem ünnepelt: “Egy okos felnőtt bármit megold!” Sugárzó mosolyában a feltétlen bizalom és a büszkeség. Manapság a humorom az egyetlen szuper hatékony fegyver a nyegléskedéssel szemben.

   Kérdés: meddig marad az ember a humoránál? Azt hiszem, akinek van, az örökre úgy marad. Akinek nincs, azt messziről kerüljük! Bár eddigi tapasztalataim azt mutatják, a “betegek” jönnek maguktól is. És mesélnek, mondják, okítanak, tanácsot kérnek vagy adnak… de ez egy másik lemez.