Értékcsökkent áru

2010 március 14. | Szerző: nos |

      Időnként megnézem a neten gyermekem apját. Úri passzió, unatkozó elhagyott anyák hobbija, felesleges időfecsérlés. Tudom. Évekig reméltem, jobb belátásra tér, meggyűrik az évek és kicsit megtörten, de nem megalázkodva visszatér. Nem hozzám, a gyerekhez. És akkor én mindent- végre látványosan is- megbocsáthatok. Hazudnék, ha azt mondanám: haragszom. Gyűlöltem, amikor szülői nyomásra felhívott, és az érdekelte, van-e már valakim. Féléves pici gyerekkel, karácsonykor éppen nem erre a kérdésre vágytam. Gyűlöltem a bíróságon is, mert ott éreztem először kínosnak: én valamilyen értelemben hozzá tartozom, egymáshoz közünk van, szerelmünknek gyümölcse… amiről ő nem óhajt tudomást se venni, nemhogy gondoskodni róla.

      Évekig sirattam, és vártam. Dédelgettem a közös emlékeinket, nevelgettem a kis gyümölcsöt, okosan válaszolgattam a tapintatlan kérdésekre- elvittem a balhét. Néha még utálom emiatt, hogy neki semmi gondja. Nem ideges, ha lázas a gyerek, vagy az iskolában bántják, nem büszke rá, amikor lehetne, nem tanítja semmire.

     Nem őt keresem a többi férfiban. Bár kétségkívül vonzom a neurotikus fiúkat- ez úgy tűnik elévülhetetlen érdemem: hárpia anyu szárnyai alól az én szoknyám alá menekülne minden meg nem értett zseni. Én persze mindenkit megértek, mert a gyötrelmes gyermekkor kiváló ajánló levél, egyfajta közös nevező, mindennek alapja és oka. Világ lelki nyomorékjai egyesüljetek!

     Most megtört a “százegyszer tört varázs”. Napokig bámultam értetlenül, nem hittem el, hogy ennyire megváltozhat az, akit valaha szerettem. Nem ő az. Ki kellene írni, ha nem lenne megengedhetetlenül gonosz csíny: ÉRTÉKCSÖKKENT ÁRU.