Illúzió

2010 március 28. | Szerző: nos |

       Nekivadult szimfonikus zenekar profilból. A televízió aranykorából itt maradt aranyifjak fújják, húzzák és vezénylik- klasszikus, örök és elévülhetetlen darab. Gyönyörű. Szárnyal, suhan, lebeg és lenyom a víz alá. Ahol nincs levegő, mellébeszélés, pótcselekvés, csak te vagy.

     Beleélik magukat, ez nem pusztán egy fellépés, televíziós felvétel. Erre tették fel az életük, áldozták gyermekkoruk napfényes és borongósabb óráit, sírtak a szolfézsfüzet felett. Kivételt képez csekély számú zseni, aki már négyévesen pötyögött a tánti zongoráján, s aki a szülői időbeosztás mellett is tudott Tiszára szökni, forgókba kis híjján belefulladni, szerelembe halni félig vagy egészen.

     Ez lenne az élet? Vagy a főzelék ízű reggelek ideges kapkodása, harc fásult pedagógusokkal, örök elégedetlen férjjel, intrikus anyóssal? Ráncokkal, narancsbőrrel, ősz hajszálakkal, gyomorideggel? Mi számít életigenlésnek, honnan számítasz baleknak? Egyáltalán, ki dönti el, hogy ki vagy? Anyád, a testvérek, a szomszéd életunt spiné, aki egész életében korán kelt, sokat dolgozott, és elvárja hogy aki nem érdemel mást, annak bizony szar legyen?

    Ki mit érdemel? Amit elbír? Amiből tanulhat? Ledolgozott karma, reinkarnáció, Isten, Buddha, a kozmikus energia, szekták és hatalmi mámortól fröcsögő ideológiák… életvezetési tippek, bőrápolási praktikák és biokémiai okfejtések mentén, sok bába közt, vajon nem veszett-e el a gyermek?

    A lényeg.

 Van? Egyetlen szent szót ismerek: szeretet. Mellette szorosan tapad életösztön, önzés, érdek. Vér van, élet, biológia, szellem és lélek… illúzió.