Álmodik a nyomor

2010 március 21. | Szerző: nos |

       Hosszú napunk volt. Reggel hatkor ébredtem, kivételesen nem az alsó vagy felső  lakók miatt.  Fél óra nyűglődés az ágyban, hátha visszaalszom, és álmodom valami szépet is. Menetrendszerű rémálmaim ezúttal nem véresek, nincs bennük nemi erőszak, ellopott gyermek… mégis nyomasztóan peregnek estéről-estére. Lassan rákapok arra, hogy lefekvés előtt ábrándozom, legalább ébren szőjem úgy a szálakat, ahogy álmodni lenne jó.

       Pohár vörösborral a kezemben azon mélázom, mennyire várom a nyarat. Hajnalban besüt a nap az ablakon, ragacsos dinnyelétől úszik az asztal, a gyerekből árad a naptej illata, estig strandolunk, fagyival andalogva rójuk az utcákat este.

     Elnapolt boldogság lenne? Most is jó élni. Vacsorakor a mécsesek fénye az ablakban, a pirított hagyma illata délben, a reggeli verőfény, amiben ébredek. A gyereknek minden évszakban finom az illata.  Éppen undorodom a pasiktól-Isten adja, hogy következetes maradjak!-, és ilyenkor érzem: van a pasikon túl is élet.

     Persze kerekebb lett volna a sztori egy helyes férjjel, akinek nem büdös a munka, nem pökhendi értelmiségi- csak szerény, zseniális-, aki kisbabát akar, meg szatyrokat cipelni, nem engedi, hogy este egyedül bóklásszak haza munka után, néha megmasszírozza a hátam, olykor virágot hoz, vagy csak elmosogat.  Akivel hajnalig beszélgetünk, megváltjuk a világot, legalább a privát, külön bejáratú valóságunkat. Magyaráz a gyereknek, sárkányt ereget vele, példát mutat.

    Szép lett volna együtt megöregedni. Ülni nyaranta valahol a Balaton partján egy diófa alatt.