Most, rögtön!

2010 március 22. | Szerző: nos |

     Két éve, valahol Észak-Írországban együtt pancsoltunk egy kényelmes sarokkádban a Pocokkal. Habos kis hordóhasát az orromba nyomva hangzott el a parancs. Azóta is turnézom a gyermeki lángész ez ékes bizonyítékával.

      Naponta látom, sőt érzem: minden most, rögtön kell. Azonnal. Senki nem akar várni. Gyorséttermekbe járó megtermett családanyu-talpig sminkben- adja le idegesen a rendelést. Csak anyámat nem kérik, talán mert nincs akcióban… Nézem,  a cipője többet ér, mint az én egész tavaszi kollekcióm. Ha beülne kiscsaláddal a legmenőbb étterembe, ketten ugrálnák körbe. Csakhogy ott várni kell.

     Nincs idő. Főzni utálatos, mert utána mosogatni kell, pontosabban bepakolni a gépbe, aztán meg kirámolni újra… rettenetes. Ráadásul a bevásárlás is időt vesz el. Munkától, gyerektől…

    Én is utálok várni. Postán, a boltban a húspultnál, aztán a sajtoknál újra, a kasszánál kígyózó sorban… a buszmegállóban, orvosnál, tűdőszűrésnél… e-mailre, telefonra, pénzre… a patikában…

    RETTENETES! Nekem sincs időm elég. Lehet, hogy holnap elüt egy autó. Ki tudja? Vagy kinyílik megint testemben a vérszomjas virág: a rák. Esetleg hirtelen szívmegállás. Nem tudhatom, mennyi idő jutott, mivel gazdálkodom. Egy biztos. Várni jó.

    Várom a tavaszt, a nyári holtágat, a születésnapom, a gyerek első táborozását, a karácsonyt… a holnapi napot. Szeretek féllábon téblábolni olykor, mintha ráérnék mindenkit alaposan szemügyre venni- mert a postán nem halad a sor. Főzni is imádok, nincs annál izgalmasabb, mint fűszerezni a húst, a levest, lesni a sütőben a kalácsot.

     Szeretem azt képzelni, száz évig élek. Ilyenkor nyugodtan alszom sokáig, bambulok este a füstölő mellett, vagy a játszótéren ülök a padon. Ráérek játszani a gyerekkel, könyvet olvasni, semmiségekről csacsogni. Boldog vagyok. Azonnal.