Gyereknap

2010 május 30. | Szerző: nos |

     Közhelyek. Csakúgy, mint a gyereknap. Szeretem az ünnepet, az Ünnep felemel, magasba löki a szívet, ami amúgy meglehetősen földhöz ragadt. Ragaszkodom az esti boromhoz, a hideg-meleg vizemhez, a teámhoz, az imidzsemhez. Aztán vannak ünnepnapok, amikor felemelem a szívem a párás üvegpohárból, nem azonosítom magam egy formás fenékkel, és eszembe sem jut, milyen bántóan asszimetrikus az arcom. Az asszemitria nem jó ajánlólevél ebben a testi világban, de ezt most hagyjuk, ez genetika.

    Úgy érzem magam, mint aki egészen idáig nem tudott hányni- és így is van ez, sosem tudok, és nem is vágyok ilyesmire-, erre hirtelen csillapíthatatlanul rátör az inger. Nincs megállás, nem lehet titkolni, képtelenség elrejteni…

   Messziről bűzlök- így érzem magam-, mert okádtam és okádok. Közben haragszom magamra, mert hányni nem illik. Nem szabad túl enni vagy inni magad, nem nőies, nem polgári, egyáltalán: nem emberi ennyire megcsömörleni a világtól.

   A világtól, amelyet én magam kreáltam és kreálok magam köré, az emberektől, akiket saját magam bevonzok, a tévétől, amelyet én kapcsolok be minden áldott este… a világtól amely illúzió, de kapaszkodom belé, mintha ez lenne az igazi élet. Harcolni, pedig gyűlöletes a tudat, hogy méltatlan csatákat nyerek méltatlan eszközökkel. Kaján vigyorral nyugtázni, hogy már irigyeim is akadnak, és titkolhatatlan dührohamok után mégis inkább leszarni az egészet. Ami nem is egész.

   Ez most ilyen lett. Gondoltam rá, hogy megírom én is, mikor-kivel-hányszor milyen volt. Meg hogy lehet-e egyszerre kettőt szeretni, esetleg hármat, hiszen nálam állandó tényező Anthony Kiedis és Andrássy gróf, pláne gyermekem apja, aki sajnos egyikre sem hajaz, de azért szerethető. Bár már ezt sem tudom. Talán írnom kellene neki is: “Lacikám, szerethető vagy?”

    Ja, amúgy gyereknap. Szép és dicséretes a törekvés: a népnek folyton mondani, mit is kell ünnepelni éppen. Ha már minden nap képtelenek vagyunk figyelni a kölkeinkre, a vércukorszintünkre, Jézusra, magunkra… majd lesz belőle fesztivál, kürtős kaláccsal, vattacukorral, ingyen osztogatott rágóval, és ártatlan-átszellemült arccal mosolygó utcai bábművészekkel, akik ugyanúgy gyarlók, mint te és én, de bármikor el tudják játszani, hogy közelebb laknak a mennyország kapujához.

    Látom a szépet is-például ezt a fantasztikus, katarzisokkal nem spóroló vihart, meg az emberi kapcsolatok sokrétűségét… a gyerek folyékony arany színű haját, meg a pára a boros pohár falán, az is szép… de most hánynom kell. Majd a sztorikat később megírom. Történetek, amelyekből semmit sem tanultam. Ez lesz a címe.