A pillanat varázsa

2010 május 10. | Szerző: nos |

     Hétfő, szabadnap. Szeretem a hétfőt. Valamikor az előző században, a Disney délutánok keserves idején utáltam a vasárnapot is, merthogy utána hétfő következik. Szerencsére minden változik. Jaj, hogy viszolygok pedig a változástól is!

     Gyengébb napjaimon mindentől félek. Mert félni jó. Jobb félni, mint megijedni… Marhaság! Nem szimpatikusak a manapság divatos- bocsánat trendi!- agymanipuláló életművész MLM-bajnokok, sem a megszomorodott boszorkánytanonc ezoterikus tyúkok… de hiszek az elme erejében-hatalmában?-, és tudom: nem tanácsos túl sokat rettegni, várni a rosszat.

    Nekem nehéz. Piszok nehéz pozitívan gondolkozni ebben a látszat biztonságban, amiben élünk. Mégis egyre könnyebb lesz minden. A sokadik nehezen befizethető számla, sürgős kiránduláspénz, váratlan betegség, kölcsön és költözködés után… hogy holmi szerelmi csalódásokról ne is beszéljünk!… úgy érzem: nem bírok már huzamosabb ideig agonizálni. Egy-két hét alatt kiremegem és bőgöm magam, újabban ez a rekord.

     Mert olyan nincs, hogy nem lesz sehogy sem. Valami mindig alakul majd, talán egyre jobban, és utólag nevetünk majd a jeges kétségbeesésen, a gallérba belesírt kapaszkodáson, a förtelmeken.

    Amik pillanatnyiak. Menni kell tovább. Lehet- és kell is, nagyon- sírni és dühöngeni, de az élet dübörög vagy csordogál tovább. Csendben elfolyik, és elmúlik minden. Az egészség, a feszes bőr, a nevetőráncok helyett alattomban készülődik a kő, daganat, visszér, miközben körülölel egy puha védőréteg, a háj. Kell ez nekem?

    Kell a csudának! A pillanat kell. Ülünk az asztalnál, áhítattal eszünk egy egyszerű és mégis tökéletesen finom vacsorát. A nyáriasan langyos levegő, a későn sötétedő este, az ablak alatt beszélgetők derűje kell. A vízpart zöldje, a játszótér homokja, a naptej illata, a tea színe, ahogy a nap besüt reggel a konyhaablakon. Az esti mocorgás, a pohár vörösbor, a sajt párás hidegje, az alma íze. Futkározni egy labda után fűben- homokban, megnézni minden alacsonyan szálló repülőgépet, követni a pillangó útját, rámosolyogni minden gyerekre.

      Sokszor érzem a minden oldalról támadó, kívül- belül tomboló, testi-lelki-szellemi nyomort. A tiszta ürességet megtölteni vágyó, görcsösen szereplő, valamilyennek látszani akaró, erőszakos banda az emberiség. Pedig nem lenne szükség semmire, ha mindenkinek a lelkében lenne egy ellazult, sima, minden szándéktól mentes, hatalmas, fülig érő, tartalék mosoly.